Az internet csodálatos világa II.

Most végre megtudtam, hogy mi is az a dolog, amiért kellene sűrűn nézegetnem magam a tükörben mozgás közben és ami megakadályoz abban, hogy egyszerű, szöveges, testmozgásra utasító mondatokat végrehajtsak anélkül, hogy magamban elismételgetném nyomatékosítva, hogy bal láb elől, jobb láb hátul.
Szóval ez a titokzatos valami a vizuális-poszturális testmodell. Ilyen szép neve van annak, hogy nem csak csinálnunk kell valamit, hanem látnunk is kell, hogy a mozgásunk hatására mi változott a környezetünkben és ezáltal tanuljuk meg, hogy hogyan működik a világ, hogy minek milyen a keménysége, súlya, rugalmassága és egyáltalán. És az a tudás visszahat önmagunkra is, ettől lesz szép, felépült és jól működő testképünk.

Nem vagyok egy tech-őrült

valódi geek, de néhány ilyen robotkutyát el tudnék otthonra képzelni. Ügetnének a kertben. Meg az utcán.

Az internet csodálatos világa

Nagyon örülök neki, hogy annak idején fórumoztam és most pedig blogokat olvasok mert újabb és újabb részletekkel gazdagodik az bennem, amelyet csak úgy hívunk: emberismeret.
A fórumról tudtam meg, hogy vannak emberek, akik a pufidzsekire gerjednek, vannak férfiak, akik arra, ha rajtuk ÉS a barátnőjükön is harisnya van.
Ma pedig egy blogból megtudtam, hogy van olyan felnőtt ember, aki kerámiakéssel akar (konzervnyitó hiányában, ill. van egy konzervnyitója, de nem tudja használni, szóval maradjunk a hiánynál), szóval kerámiakéssel akar konzervet felnyitni. És meglepődik rajta, hogy a kerámiakés törik és kisebb darabkái pattannak a szélrózsa minden irányába.
De nem adja fel és még 3!! kést tesz tönkre ugyanezzel a módszerrel.

Ma is tanultam valamit.

Most nem azért mondom, de ma délután legalább két órán keresztül szerettem magam.


(Ja, de nem ám úgy... semmi piszkos izé, most jutott eszembe, hogy mennyire kétértelmű is lehet ez, egyszerűen csak simán kedveltem magam.)

Egyik ismerősöm azon kesereg, hogy hányszor költözött már. Az élete fordulatokban bővelkedő, sok pasi, sok lakhely, sok különböző ember, sok különböző állás, sokféle életstílus.
Egy másik ismerősöm nem találja a helyét, nulla pasi, mindenféle be nem váló próbálkozások különféle munkákkal, sok önsajnálat. Amúgy tehetséges lány, szerintem ha rászánná magát és abbahagyná az önsajnálatot jól felépített marketinggel tudná kamatoztatni a tehetségét.
Egy másik ismerősöm izgalmas életre vágyik úgy, hogy nem szeretne kiszállni a kényelmes karosszékéből. Egy harmadik meg vonzó nő, aki arra vágyik, hogy ezt végre észre is vegyék és elhalmozzák dicséretekkel.

Nézegettem a fotóinkat, válogattam egy fali fotóalbumhoz. És ahogy látom, valami eszméletlen ronda, kövér nő voltam (jó, hát sokat nem változott a helyzet), de valahogy hálás lehetek az égnek azért, hogy a legrondább időszakomban, legkövérebb korszakomban is mindig volt aki rajongott értem. Ami a vicces, hogy akkor nem volt csak igazán, amikor még jól néztem ki és fiatal voltam. Tényleg vicces utólag ebbe belegondolni.
És most is van aki szeret.
Fura az élet, hogy milyen sokféle sorsot tud kikeverni embereknek és mennyi minden olyasmit tud amire nem is számítunk. És persze az is érdekes, hogy vajon boldog lenne-e egy ember a másik bőrében a másik sorsával? Hogy az egyik sír, mert szétőrlik a gyerekei, míg a másik azon sír, hogy nincs is neki gyereke. Hát nem elképesztő?

Elfoglalt

Az edzőtermi öltözőben cserélt gazdát pár szép asztaldísz, ennek kapcsán a vásárló lánytól (nőtől) megtudhattuk, hogy neki ilyesmik készítésére nincs ideje, hiszen edzésre jár, ha hazamegy rajta csügg a két gyereke (egy iskolás és egy óvodás), mellette még legyen háziasszony és feleség is! Az valahogy kimaradt, hogy dolgoznia is kéne járnia.
:)

Szembesítés

Azt hittem, hogy meghal a laptopom, mert bekapcsolás után csak a sötét képernyőt mutatta. De aztán áramból ki, türelem és újraindít, megjavult. Hurrá. Csak aztán darab ideig nem működött a reklámblokkoló rajta. Így hát az összes oldal tele volt hintve nagy méretű női ruhákat és fogyókúrás szereket és módszereket népszerűsítő reklámokkal.
Azért jó ez az ADBlocker. :)

Tetőzik a kreativitás a neten

Pitypang fonalból, harangocska PET palack levágott tetejéből.
És hol van még a karácsony!

Férfiak

Nézegetek egy oldalt, még rég mentettem el, valamilyen híres nőnek a szeretőjéről készült fotók miatt. Modell amúgy a srác, szóval nem a szeretősége, hanem a modell mivolta döntött. :) És hát gyönyörű férfi, na.
Szóval nézegetem a fotókat és arra gondolok, hogy milyen gyönyörűek a férfitestek! Persze a nőké is szép, meg úgy egyáltalán, nekem tetszik az emberi test (kivéve az enyémet), de a férfiak teste... Én nem is tudom, hogy aki úgy beszél a férfiakról, hogy kisfütyi meg kölyök, meg más efféle megvető módon az hogy is képzeli, hogy talál magának társat. Jó, nem mondom, hogy sok pompás és kiváló emberrel találkoztam életem során, de szeretem a férfiakat. És szívesen gyönyörködöm bennük.
Másra is rájöttem a képek nézegetése közben. Egyrészt sokadszorra arra, hogy az én párom bármelyik fickóval felvenné a versenyt, épp ma poénkodtam neki, hogy egy vagyont kereshetne a meztelen fotóival :) másrészt arra, hogy csakugyan rettentő unalmas és sztereotip mostanában a legtöbb fotó. Elcsépelt pózok, szexisnek szánt, de minden férfin (és persze nőn is) ugyanúgy mutató tekintetek, unásig ismert beállítások, gagyi figyelemfelkeltő dolgok, rémes. Nagyon ritkán látni igazán jó képet ami újszerű is.


(Mellesleg akármilyen szép is egy férfi teste, ha a tekintete buta, nem tud érdekelni. Átlapozom.)
(Ja, és még egy kis kiegészítés: az oldal jól érzékelhetően nem nőknek készült.
Amúgy ez az az oldal, hátha más is akarja a szemeit legeltetni.
http://www.burbujasdeseo.com)
(És még egy kiegészítés :D Nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyit ehetnek ezek a fickók! Baszki a sok fehérjepor meg mindenféle tököm tudja mik! Egy vagyon.
De nagyon röhögök.)

Blogokról

Szerettem olvasni egy blogot, jó csaj írta, úgy értem jó fejnek tűnt. Értelmes, művelt, segítőkész, nekem tetsző életfilozófiával. Aztán megírta a véleményét a menekültekről, hogy ti. takarodjanak, én meg jól nem olvasom őt soha többé. :) Jól kiszúrtam vele. :D
(Amúgy igen, tudom, nem lehet már rég ezt a kérdést elintézni annyival, hogy "keblünkre" vagy "kotródás".)

Aztán.
Egy másik szimpatikus lány blogját is olvasom, aki mindig úgy írt a párjáról, hogy lelki szemeim előtt egy valódi pompás félisten képződött meg. Magas, izmos, hosszú, sötét hajú, bronzbarna bőrű, okos, mélybarna szemekkel, egy olyan férfi, akire csak ráugrani lehet, olyan szexuális kisugárzása van és hozzá még egzotikus is.
Nemrég láttam fotókat a férfiról. Egy teljesen jelentéktelen fiú, nem magas, nem izmos, soha még csak észre se venném az utcán.
Aztán persze elgondolkodtam rajta, hogy az én párom mások számára milyen lehet, valószínűleg egy teljesen hétköznapi, inkább csúnyácska mint jóképű, semmilyen fickó. Vagy én milyen lehetek mások szemében, de hát ezt tudom is: kövér, öregedő, nem szép néni.
Én meg odáig vagyok a páromért, szerintem olyan a teste mint egy görög szobornak, néha kimondottan helyesnek látom, jó, néha nem különösebben jóképűnek, sőt. A színe meg gyönyörű. :) De a sok fura, sokszor bunkónak tűnő szokásai ellenére sem azt gondolom róla, hogy kompromisszum lenne, hanem, hogy nagyon jó választás volt a mindenféle emberi értékei miatt.
Meg hát ő is odavan az öreg, kövér néniért aki én vagyok, szóval jó ez így. :)

Megjött a ruhám az ASOS-tól. Igaz, nem volt nagyon drága, sőt, de ha vállfán látom lógni, soha az életben nem veszem meg. Egy teljesen jelentéktelen, nem is túl jól szabott ruha, nem kimondottan jó anyagból, ami a képen egészen másmilyennek tűnt.
Csak az a gond, hogy most megint ott vagyok ahonnan indultam, hogy ugyanis nincs mit fölvennem a fiam szalagavatójára. :(

Megint néztem Friderikusz beköltözős műsorát, eddig mindenki szimpatikus(abb) lett (mint volt). Kivéve a Deutsch Tompikát, akit eddig is utáltam, de most aztán már végképp.

Kötőjel

Nem először hallom mostanában élőszóban, hogyaszongya: 8, kötőjel 10. Régebben csak az idézőjelet mondták ki szóban, most már a kötőjelet is.
Egyszer megérjük, hogy minden mondat után pontot mondanak. Esetleg kérdőjelet. Ha nem derülne ki a hangsúlyból.

Ló

Volt ma az edzésen egy új fiú. Én legalábbis még nem találkoztam vele, azt mondja, hogy harmadszor van ilyen edzésen. Ki is fáradt rendesen, lement szőlőcukorért és ennek kapcsán elkezdtek az edzővel kajálásról beszélgetni. Egy ponton az edzőfiú ezt kérdezte tőle:
És mennyi zabot eszel?

Na, futás

Nem tudom megérteni, nem és nem, hogy erősen túlsúlyos nők és férfiak (legalább 10, de inkább 20 kiló plusszal) miért futnak (fél)maratont? Mi a fenének? Miért nem mozognak inkább valami mást? És ha lesérülnek az kinek a hibája lesz? Mi a fene ez az új őrület a futással? Miért kell boldog-boldogtalannak futnia? Ki a fene hozta ezt a marhaságot divatba? (Volt idő, hogy én is elhittem, hogy nekem futnom kellene. Jajj.) Remélem ezek az emberek nem fognak kipurcant térdekkel öregkorukban tolókocsiba kényszerülni. Szegények.

Mindenki csak "AZT" akarja

Megszólított ma minket egy tibeti(?) buddhista szerzetes vagy mi a kő tyúkanyó és egyetlen általunk ismert nyelvet sem beszélve kedvesen elkezdett velünk beszélgetni, miután a kezünkbe nyomott egy-egy filléres, ám szépen csillogó matricaféleséget. A vége az lett, hogy ő nagyon cukin mondta, hogy írjuk be a jegyzetfüzetébe a nevünket (talán), azt, hogy peace, meg, hogy hol lakunk és az utolsó rubrikába, miután ezeket persze már beírtuk, írjuk be gyorsan, hogy akkor most mennyit is adományozunk (ezt a szót ismerte, tudta, hogy donation) a fogalmam sincs minek a javára. Előttünk 5-6 ezer forintok voltak bevezetve szépen, egyforma számokkal a sorokba. Kérdeztük, hogy ezt most kéne adományozni? Erre nem tudott válaszolni, mert nem értette a kérdést, de elég gyorsan tisztába került azzal, hogy arról, hogy azon nyomban készpénzt kapjon tőlünk szó sem lehet.
Villámgyorsan szedte ki a kezünkből a kedvesen osztogatott matricaféleséget és olvadt le az arcáról a mosoly.

De még mindig jobban járt mint az a férfi, aki egy vadiúj, állítólag dobozzal is rendelkező iPhone 6-ost akart nekünk eladni előtte 3 perccel.

Egész nap a tűzhely mellett álltam. Aztán befaltam két mázsa túrófánkot, nem is értem, hogy miért, néha olyan szépen, tudatosan kajálok, aztán meg bumm, hát hülye vagyok én? Ja, úgy látszik.
Most meg el kéne indulni edzeni, de előtte még vásárolni, de csak ülök és ülök és bámulok ki a fejemből. Lehet, hogy nem lesz ebből edzés ma. Pedig milyen jó lenne lemozogni a kaját.
Délelőtt még erőm teljében voltam, mindenféle dolgokat csináltam, nagy terveim voltak, hogy még miket fogok megtenni, aztán, hogy meg is tettem azokat a sok valamiket lepukkantam.
Mi ez már? Fáradtság csakugyan, vagy lustaság? Jajdenemszeretem.

Első

Leadtam életem első rendelését az ASOS-nak, ebben a ruhában szándékozom menni a fiam szalagavatójára. Remélem életben is jól néz ki. (remélem életben is jól nézek ki benne)
Kikértem szintén életemben először a lombgyűjtő zsákokat az önkormitól, sej de ügyes is vagyok én.
Meg vettem gyümölcsfákat, trágyát is, szintén marha ügyes vagyok.
Mi jöhet még ezután?

Kamasz

Volt idő, hogy a lányom Nótár Maryt hallgatott. Azon nagyon megütköztem, soha még csak hasonlót sem tudtam élvezni. Jó, hát lakodalmakban mindig ez megy, ott ilyenre kell mulatni. No de józanul, önszántamból zenelejátszóról??
Aztán olvastam egy kivételesen okos cikket a Díványon (nem a cikk volt kivételesen okos, hanem az, hogy egy okos cikk került fel a Díványra) arról, hogy egy kamasz mindenfélét szeret kipróbálni, tőle meglehetősen távol álló dolgokat is, hogy lássa, milyen lehet egészen más karakterű emberek bőrébe bújni. És akkor megnyugodtam valamicskét.
Aztán tegnap a bulin Kispál és hasonlók mentek.
Már nem aggódom egyáltalán.

Friderikusz

Ha épp véletlenül elkapom, akkor nézem Friderikusz együtt alvós műsorát. Naszály Sándorról megállapítottam, hogy bár lófejű (savanyú a szőlő), de igen jó pasi, jó ember lehet, pedig annak idején semmilyen véleménnyel nem voltam róla, ill. nem is értettem, ki a fenének csinálnak olyan műsort amilyenben szerepelt. Tóth Gabi szimpatikus volt, bár élőben nehezen tudnám elviselni, most meg Rubint Réka.
Hááát. Az igazság az, hogy Réka sosem volt nekem rokonszenves. Elismerem, hogy sokat dolgoznak, de ez a műcici, szerintem túlzásba vitt testedzés, ez az egész tüncis-bünciskedés, meg egyáltalán, a termékeik, az életük, minden-minden nekem sok, ellenszenves, nem kedves, nem, nem.
Ám. Most az derült ki a nőről, hogy gyakorlatilag csak a férjéről és a gyerekeiről tud beszélni, de főleg a férjéről, hogy minden reggel 5-kor kel, ő viszi iskolába a kölköket, edzéseket tart, soha nem áll le, folyamatosan ügyintéz. És még mellette főz. És, hogy a világról annyit tud, amennyi a férjén keresztül hozzá lecsapódik. Olvasni nem olvas, mert az első oldal után elalszik, híreket nem néz, az is a férje reszortja. Látható volt, hogy Friderikusz ki akarta rántani ebből a csőlátásos állapotból, hogy hülyét akart-e belőle csinálni vagy csak szimplán kinyitni a szemét a világra nem tudom. De, hogy őszinte legyek... van ez a nő. Az egész élete a sportról meg a hozzá kapcsolódó vállalkozásukról szól. Mellette még három kiskorú iskolást nevel. Háztartást vezet, jó, nyilván bejárónő, miegyebek segítenek neki, de akkor is. Teljesen meg tudom érteni, hogy nincs ideje színházba járni, hogy kimarad a hírekből, hogy nincs ereje elolvasni egy oldalt sem. Tegye a szívére mindenki a kezét... mikor volt utoljára színházban? És mit olvasott? Milyen újságot néz végig? Milyen híreket hallgat? Szerintem ha az edzőteremben megkérdeznék 20 nőt, akik szintén dolgoznak és amellett járnak sportolni, nagy valószínűséggel hasonló válaszokat kapnék.
Elhiszem, hogy egy címlapokon oly sokat forgolódó, kissé (nagyon) irritáló (és meglehetős vagyonos) nőtől elvárná azt az ember, hogy még tájékozott, művelt és olvasott is legyen, de a nap neki is csak 24 órából áll. Nem okos? Nem. Istenkém. Kérkedik a vagyonával? Igen, mert úgy érzi - joggal -, hogy megdolgozott érte. Mellesleg Rubint Rékának hívják? Hordott a föld a hátán már nála irritálóbb alakokat is.

Vegán

Még nem hallottam vegetáriánust vagy vegánt nem kiakadni azon, hogy amikor előveszi a kajáját hangosan szörnyülködnek, esetleg pfujolnak a környezetében lévők. És teljesen igazuk is van. Amikor apukám elkezdi valami végtelen undorral kommentálni azt, hogy épp mit ettünk, legyen az pizza, hamburger, vagy csak valami általa nem ismert, de amúgy finom étel engem is a hideg ráz.
De akkor is ideges leszek, ha a vegetáriánusok közlik velem, hogy amit eszem az SZAR.
Vagy finomítva simán csak: ne edd azt a szemetet.

Na neeeee.

Test és lélek pallérozás meg kávé

Egy ország oktatási színvonaláról és az oktatáshoz való hozzáállásáról sokat elmond az, hogy egy csak kecskék, szamarak és gyalogosok számára járható földúton megközelíthető himalájai kis településről indulva valaki közgazdász tud lenni Sydney-ben.
Megnézném, hogy ez hány Borsod megyei falucskában élőnek sikerülne.
Amúgy mindenkitől azt hallom, hogy az egész világ tele van Indiából érkező programozókkal. Valamit tudnak.



Más.

Elvittem a gyereket maszek gerincdiagnosztikára. Saját zsebből kellett kipengetni az előzetes MR árát (nem volt kevés), majd újabb 12 ezret kellett fizetnem a szakvéleményért, ami túl sok újat nem tartalmazott az MR leíráshoz képest. Viszont azt mondták, hogy a helyzeten lehet javítani néhány egyszerű tornagyakorlat elvégzésével. Vártam, hogy azt a néhány egyszerű tornagyakorlatot akkor a diagnosztika után megmutatják, de nem, azt majd egy más alkalommal fogják 8 ezer jó magyar forintok újbóli elköltése után. Mindez persze tulajdonképpen nem is érdekes vagy újszerűen szokatlan. Ilyen díjakkal dolgoznak, aki nem akar állami egészségügyben javulni, készüljön fel jó kondiban lévő, egészségesen tömött pénztárcával.
Ám.
A rendelő várótermében volt egy kávégép. Voltak hűtők is üdítőkkel, mert sokan járnak oda tornászni, meg voltak mindenféle kiegészítő termékek úgy is mint müzliszelet, oktató videók, fitness gumilabdák. Természetesen pénzért árusították ezeket. Ami szerintem rendben is van. De a kávégépre, ami egy automata volt, szép sorban ki volt írva, hogy mi mennyibe kerül. A legdrágább kávé is 120 Ft körül volt. És mellette a szöveg, hogy a recepción kell érte fizetni.
Nem tudom ki hogy van ezzel, de felment bennem a pumpa. Jó, ne lássanak vendégül egy üdítőre ha már 8000 forintért tornázik ott az ember, bár lehet bérletet is venni, az sokkal kedvezőbb, az egyik bérlet 30, a másik 50 ezer forint, vagy így valahogy :D, szóval jó, ne lássanak vendégül üdítőre. No de egy rohadt kávé se fér bele?? 120 forintért? Időre mentünk, mégis vártunk fél órát. És nem, nem vagyok egy szarrágó, nem különösebben hat meg 120 forint elköltése, de az elv számít. Még a fodrászom is megkínál egy-egy kávéval, pedig közel sem fizetek neki 8 ezret alkalmanként.

Blogok, amiket nem olvasok

Sok blogot olvasok rendszeresen, újabb és újabb példányok bukkannak fel úgy, hogy azok, akik az általam olvasott blogokat írják ajánlják azokat, akiket ők olvasnak.
És akkor megállapítottam, hogy milyen blogokat nem olvasok.

• amelyek fekete alapon fehér betűkkel vannak írva. Kimutatták már tudományos kutatások, hogy az ilyen szövegek nehezen olvashatók és fárasztják a szemet. Nem is értem, hogy az ő, az író szemét nem fárasztja? 
• amelyek mesterkélt tájszólásban íródnak. Ilyen "hinnye, mórikál, mögöttem -értsd: megettem, taníjja" és hasonlók. Még beszélt nyelvben is fárasztó, írásban meg kimondottan irritáló. Nincs meg még az a kis bája sem, hogy valaki tájszólásban beszél és ettől szerethetően fura, egyszerűen csak béna.
• a nőket, akiknek mindenük a gyerekük. Erről többet hadd ne is, rémes. 
• az állandó rinyálókat. Jó, hát én is rinyálok, remélem nem többet a kelleténél (biztos többet), de más rinyáját olvasni folyton nem jó. 

Aztán még olvasok olyanokat, akik nem irritálnak, csak meginog rendszeresen a világképem. :)

Mint például attól az amúgy kedves, szeretnivaló blogot író, vidám, pozitív világképű mellesleg 37 éves "lánytól", aki fegyvertényként értékeli, hogy egy hétig nem evett az anyukájánál. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy majd a saját (amúgy hőn szeretett) gyerekem majdnem 40 éves koráig nálam akar ebédelgetni. 

Nézem a tévében a reklámokat és egyre inkább irritálnak a mesterséges kimódoltságukkal. Utálom, hogy a termék színére van építve a reklámban szereplők ruhája, a fal színe, hogy ügyesen barnában tartott háttér előtt veszik fel a csokis puding reklámját és zöld pulcsiban van a bifiduszos joghurt arca. Idegesít, hogy ennyire minden irányból céloznak rám és a tudatomra vagy épp a tudatom alatti rétegekre csak azért, hogy megvegyem azt a nyomorult filléres vagy épp, hogy egyáltalán nem filléres cuccukat. Tessen kérem engem békén hagyni!
Erre ma olvasom, hogy élménycukrászda. Ami emlékeket akar feleleveníteni a sütemények íze által, ezért hát minden süti fehér és be kell számolni írásban a süti által kiváltott emlékekről. Amúgy egy ezres körül van egy sütike ára.
Szóval már nem csak a pénzemet, de a lelkemet, az emlékeimet is akarják és erre építik a kis menő vállalkozásukat. Meg egy nagy túrót az orrukba!

Azt, hogy fotogén olyanokra mondják, akik jobban néznek ki a fotójukon, mint élőben, nem?

Na most, ha én nem vagyok fotogén, akkor nyilván jobban nézek ki élőben, mint a fotóimon, nem? 

Nyilván.

Költői kérdés minden lírát nélkülöző dologról

Az vajon miért van, hogy párkapcsolatban, baráti, rokoni, szülői kapcsolatban mindig csak attól elfogadhatatlan felhozni a pénz témát, aki többet költ a másikra?

Tegnap edzésen voltam, még a végén megszeretem ennek a lánynak az óráit, az legalábbis nagyon tetszik benne, hogy odafigyel a szabályos kivitelezésre és a légzésre és rá kellett jöjjek, hogy végül is jót tesznek a nyújtásai. A másik lány óráit kevésbé szeretem, csupa lelkesedés, csupa energia (maga a lány), aztán az órái olyan semmilyenek. Csak ugráltat, azt meg annyira nem kedvelem. Valódi koncepciót sem látok, csak annyit, hogy még véletlen se pihenjünk meg az óráin, töltsük el a 60 percet mozgással, ha törik, ha szakad.

Viszont mára bedöglött a derekam az élvezetes és hasznosnak értékelt nyújtás ellenére vagy tán épp azért, ez a gond, hogy már a fene se tudja miért, az is lehet, hogy a megváltozó időjárástól. Mindenesetre döglődöm és rá kellett beszéljem magam, hogy nem olyan nagy gond egy egész napot tévézéssel és semmit csinálással tölteni, amibe azért az is belefért, hogy főztem kicsit, pakolásztam kicsit, vasalni fogok mindjárt és el is mosogattam, meg elültettem az íriszeket, amihez kiirtottam egy jelentős részen a mindent elborító citromfüvet, meg söprögettem a járdát, meg leszedtem az almát és ilyenek.
Ehhez képest amikor a múltkor kérdeztem a gyerekemet, hogy mit volt képes (ill. nem volt képes) megtenni azokból a feladatokból amikre megkértem, hogy ugyanis vigye ki a szemetet és rakjon rendet magánál (ja, azt is kivittem, meg porszívóztam is ma), akkor közölte, hogy kivitte a szemetet, egyébként meg evett és tévézett. Úgy érezte, hogy túl is teljesítette a tervet.

PÖCS

Ki kéne töltenem online két pedagógusról az értékelést.
Még azt se tudom, hogy milyen tárgyakat tanítanak.
Igen, rossz anya vagyok. AÖCS = 1

Az igazság az,

hogy szeretek élni. Szeretem ezeket a szép, fényes őszi napokat, a finom kávét, szeretek odabújni a páromhoz, sütit zabálni, szeretek lezuhanyozni edzés után, kiülni a kertembe, ránézni a gyerekeimre, még munkába járni is szeretek. Örülök neki, hogy van hová. És baromi hálás vagyok érte, hogy nem kell azon törnöm a fejemet, hogy hova menjek máshová dolgozni, mert ne érezném jól magam.
Csak épp elegem van. Nem akarok felkelni az ágyból, nem akarok főzni, kertet gondozni, kitalálni, hogy mi legyen, nem akarok programokat szervezni, várni éjjel a páromat, hogy jöjjön, párkapcsolati parákat, nem akarok a pénzzel törődni, hogy mire nincs és mire ment már el eddig, nem akarom a parákat azon, hogy megint túl sokat ettem és ez látszik is, nem akarom magamat ronda és egyre csúnyuló néninek látni, nem akarok nem hallani elég jól, látni elég jól, hogy ezért kiröhögjenek a gyerekeim, nem akarok szembesülni anyámék romlásával. Őszintén szólva akarni sem akarok.

Jaja, majd elmúlik. Tudom.

Rájöttem,

hogy én tulajdonképpen mindig is fekete, nagyseggű, rasztás hajú, izmosan vékony nő akartam lenni. Persze örökkön örökké 30 év körüli. Ha lehet, alulról 30 körüli.

Azt mondja az ORIGO főoldalán a cím, hogy

"Ezt nézik meg a nők először a pasik hímvesszőjén"

Nem tudtam eddig, hogy a hímvessző olyan nagy kiterjedésű tereptárgy, hogy lehetséges először megnézni rajta valamit, majd utána megfigyelni a sok apróbb részletet.

Megint elfelejtettem

bort inni. Pedig felbontva áll a hűtőben. De mindjárt kocsiba kell ülnöm.

Világkép

Vajon mit akarnak a divatházak közölni a világról, az életről, az élethez való hozzáállásról a csontsovány, nagyon szomorú arccal járó modellekkel?
Nyilvánvalóan azt, hogy az élet rossz, kemény, önsanyargató, mulatságnak benne helye nincs, nem azért vagyunk, hogy élvezzük. El kell fogadni olyannak, amilyen. Élvezetet találni benne bűn, nem sikkes, nem divatos. Egyedül a szexnek van némi létjogosultsága, de azt is inkább valamilyen célra kell használni, semmiképp nem önmagáért. El kell érni vele valamit. Amúgy pedig a fájdalmas életuntság, sőt, életutálat, esetleg némi agresszióval párosulva a jó hozzáállás.

Nem szeretem az ő világukat.

Olyan szó nincs, hogy

kiparodizál.

Apámék

Apuéknál tetőt csináltak, mikor befejezték, apukám úgy döntött, hogy leszaggatja a tévé vezetékét, minek az neki. Aztán csodálkozott, hogy nem jön a műsor, hiába váltogatja a csatornákat. Úgyhogy megkért engem, hogy szóljak a szerelőknek, hogy jöjjenek, csináljanak neki új elérést, de neki nem kell vezeték. Én fizetem anyuék tévészámláját, tehát nekem kellett intézkednem. Ki is hívtam őket, mondták, hogy semmi gond, lehet másik dekóder is a házban, kimennek, megszerelik, kb. 1000 Ft többlet lesz havonta. Pazar.
Mikor apukám meghallotta, hogy mennyibe fog kerülni, hosszasan, napokig kesergett és közölte, hogy neki nem is kell tévé és amúgy is. De persze kell neki tévé, csak nyafogott. Meg úgyis én fizetem.
Elég sokára tudott jönni a szerelő egyeztetési problémák miatt, no de ma végre jött. Még egyszer felhívtam anyuékat, hogy ugye tudják, hogy ma megy hozzájuk, mire apám ismét előadta a nyűgös gyereket, hogy ugyanis neki nem is kell és különben sem lesz otthon.
A szerelő ment, látott, győzött, apám örült végül, közben pedig újra telefonált, hogy valaki felhívta őket, hogy jó-e már a telefonjuk (?) és, hogy akkor mennek és aláíratják velük a valamit. Valaki ment is hozzájuk, anyám pedig aláírta amit az orra elé toltak majd megkérdezte apukám tőlem, hogy anyám mit írt alá.
Itt feladtam.



(Kiderült azért, hogy nem csalók papírját írta anyu alá, hanem tényleg az ellenőrző lapot, de ilyen erővel aláírhatott volna egy termékmegrendelőt is több százezer értékben.)

Két napja ez jár a fejemben

"Kurvára megy a pénz." - mondta anyám és apám is, csak más-más hangsúllyal.

A kolléganőmmel beszélgettünk a minap, mondja, hogy megfőzött másfél kiló gombát pörköltnek, hozzá egy kiló lisztből nokedlit, az szót sem érdemel.
És a fia együltő helyében megevett egy kilónyi gombapörköltet a nokedli jelentős részével. Akkor kicsit elpattant benne valami és közölte vele, hogy azt az ételt másnapra is szánta volna, amikor munkában lesz.
És ez az, amit egyetlen lányos anya sem fog soha megérteni. Képtelen lesz beleélni magát.
A fiam azt mondja, hogy kövérnek látja magát, ezért fogyókúrázni fog. Mostantól csak annyit fog enni, mint egy normális ember...
Időnként elkövetem azt a hibát, hogy panaszkodom a páromnak, hogy a gyerekek megint megették az összes kaját amit két napra főztem (volna). Ő meg mondja, hogy örüljek neki, hogy esznek, legalább nem kell kidobni. Persze ő sem főz minden áldott nap.

Nem lehet ezeket megértetni. Viszont rohadtul bele lehet fásulni.

Vasárnap kirándulni voltunk és amilyen csüggesztően indult, olyan pompás lett a végére. Úgy kezdődött, hogy mondtam, hogy korán kell kelni, hogy induljunk időben, ő meg kérdezte, hogy hajnal 3-4? Persze nevettem, de amikor fel akartam kelni 9-kor és hallottam, hogy a fiam foglalja a fürdőszobát és majdnem 10 óra volt, mire kivánszorgott, akkor valahogy eltört bennem valami... Aztán végül 11 lett, mire úgy-ahogy összekészültünk, a legjobb az volt, mikor még köntösbe öltözve megkérdezte tőlem, aki megreggeliztem, kávét csináltam neki is, meg szendvicseket neki is, összepakoltam, felöltöztem (természetesen), hogy kész vagyok-e. És akkor még megnézték a fiam autóját, hogy honnan folyik belőle az olaj, majd mondta, hogy ennek nem fogok örülni, tudja, de ki kéne mennünk a munkahelyére elhozni valamit és akkor menjünk már be a Belvárosba, hogy azt a valamit odaadjuk valakinek. Igaza volt, nem örültem.
Így hát rém türelmetlenül értünk oda, közben tankolnom is kellett, mert muszáj volt pisilni :), és aztán még az elindulás előtt, tehát még oda se értünk az úton ahonnan a túra indult, meg kellett állnunk, hogy egyen valamit, mert ugye már 1 óra is elmúlt, benne meg az egy kávé lötykölődött. De aztán lehiggadtam, mert most honnan késtünk el, miről maradtunk le? Semmiről. Szóval lehiggadtam és onnantól már jó volt nagyon.
Kérdeztem tőle, hogy szokott-e kirándulni járni, mondta, hogy nem, és, hogy szokott volt-e otthon kirándulni járni? Mondta, hogy ott, aki elmegy a járatlan útra, vagy letér a kitaposott ösvényről az nem normális, úgy is néznek rá, hogy idióta, nem is kár érte, szót sem érdemel, mert valószínűleg soha nem fognak rátalálni és megeszik a vadállatok...
Na igen, meg lehet közelíteni a természetjárást nem teljesen európai nézőpontból is...

És tudjátok mi a legszörnyűbb?

Hogy a piacon, a kocsmában is politikáról beszélnek az emberek. Nem fociról, nem időjárásról, nem az árakról, hanem napi politikáról.
Néha komolyan szeretnék Isaura felszabadítására pénzt gyűjteni.

Feladtam a harsány, küzdős harcot a kisebbik gyerekkel, úgy döntöttem, hogy eztán aknamunkában folytatom. Neki joga van a rendetlenségéhez, joga van koszban élni, joga van felhúzatlan ágyneműben aludni és abban altatnia a kis barátnőjét meg felőlem akit akar, joga van szerteszét hányni a használt ruhákat, poharakat, bögréket, tányérokat mindaddig, amíg nem az én erőfeszítéseim, én energiám, én rendességem semmibevételéről van szó. Szóval mostantól moshat magára, terítheti ki a ruháit, szedheti össze, hajtogathatja össze, rakhatja a polcára szépen, de öltözhet a földről is, vagy a kosárból, ahogy tetszik, miattam nem kell kéthetente ágyat húznia, egy feltétel van: nem csinálhat a lakás többi részein mocskot. Azt viszont be fogom hajtani kőkeményen. Ez nem egy hotel és én nem vagyok fizetett szobalány.



Amikor ilyen ... maradjunk annyiban, hogy csúnya idő van, olyankor nincs semmi más vágyam, csak az én jó emberem finom vállán aludni, odabújni hozzá, szagolgatni és hagyni, hogy öleljen meg, takarjon be puhán a tenyerével, karjával. Elszáll a világon minden bánat, gond mellette. És tudom, hogy ő is így van vele.

Tegnap olyan sokat dolgoztam, hogy még felsorolni is nehéz és fárasztó, és tényleg, próbáltam legalább fejben éjjel összeszedni, hogy miket is csináltam meg, de újabb és újabb dolgok jutottak eszembe, úgyhogy feladtam. Mindenesetre szépen haladtam a dolgaimmal, ami jó. Csak épp estére, mire edzésre indultam már olyan fáradt voltam, mint akin egy úthenger ment át, majd végignyomtam az edzést (beleadott apait anyait az edző, közben meg megjegyezte, hogy talán túl kevés a kardio, mire nem tudtam neki helyeselni, mert épp kilógott a nyelvem és levegő után kapkodtam).
Aztán még anyukám is rám telefonált, hogy de hát nem megyek hozzájuk?, tehát mentem, hazaértem, lerogytam, aztán még kivasaltam két pólót, azt már csak pihenésképpen.
Jók az ilyen napok, az embernek nincs még arra se ideje, hogy sajnálja magát.
Viszont merő egy karistolás a kezem és a lábam.

Előítéleteim rabságában élek

Tudom ezt egy ideje, sokszor rá kell csodálkoznom arra, hogy finoman szólva sem mindenkinek az a természetes, ami nekem.
Tegnap beszélgettem valakivel lakberendezésről. Hogy mennyi bútoruk van és szereti-e őket. Mondta, hogy nem kell szekrény nekik, mert van egy nagy beépített. Kérdeztem, hogy mennyi ruhájuk van. Mire ő azt mondta, hogy "egy férfinak szerintem kell legyen megfelelő mennyiségű..." és itt tovább is gondoltam a válaszát mintegy elébe menve, hogy ugyanis azt fogja majd mondani, hogy inge, öltönye, de nem, úgy fejezte be, hogy "alsónadrágja. Én annak vagyok a híve, hogy az ember vegyen fel minden nap tisztát, ezért van vagy 10-12 darab alsónadrágom."
Az első megrökönyödés után (ami remélem, nem ült ki az arcomra) azt mondtam neki, hogy talán nem az alsónadrágok a legnagyobb helyet elfoglaló ruhadarabjai.

Túlélő lekvár

Találtam tegnap egy 1984-es ribizlilekvárt. A néni, aki csinálta már rég nem él. Férje is meghalt már. A lekvárnak semmi baja, beszáradt, de finom, őrzi a ribizli zamatát.
Szeretnék én is hagyni magam után lekvárt.


Ha álmodom róla, mindig úgy álmodom, hogy él még. Valahol él, eldugott helyen és vagy megtalálom, vagy valahogy kiderül róla, hogy él és vissza akar jönni a munkájába. És megijedek, hogy akkor velem mi lesz, de persze örülök is neki, hogy él, viszont nagyon fájdalmas még álmomban is, hogy akkor miért nem keresett meg ennyi időn át, miért nem volt kíváncsi a gyerekeire? Hogy volt képes élni nélkülük? És én is rosszul érzem magam, hogy miért nem kerestem őt, hogy tudtam nélküle élni ennyi időn át.


Álmomban menekült voltam. Hehe. Buszon mentünk egy idegen városban, rémlik valami, hogy emlékeztetett egy létező városra, ahol jártam már. Elhagytam a cipőmet, nem is találtam meg később sem. Gyorsan kellett menni. Nem volt veszélyes az út, csak kényelmetlen. Össze voltunk torlódva az amúgy normális buszon, mindenféle emberek, olyan művészfélék, gitároztak, ilyesmik. Csak a cipőm, az hiányzott.

Vettem ma pár cipzárt, fölöttem jó hangosan egy férfi kommentálta folyamatosan a híreket. Sokáig keresgéltem a cipzárakat, sokáig volt szerencsém hallgatni, hogy miként kéne halomra lőni a menekülteket, hát micsoda népek ezek!

Közben a Facebookon lassan nincs ismerősöm, aki ne tiltaná le a köpködőket. A lányom meg rémülten küldi nekem egy ismerőse oldalán megjelent írást arról, hogy a menekültek nem ám menekülnek, hanem halomra fognak lőni minket és ne legyenek kételyeink, ezek nem válogatnak, nem nézik zsidó-e vagy cigány (azokért nyilván nem lenne kár), ezek minden jó magyart le fognak lőni. És az illusztrációnak szánt fotón valamilyen arab harcosok felfegyverkezve, elszánt arccal jönnek a képmezőben a néző felé.


Jól van. Rendkívüli állapot elrendelve, egymásnak ugrasztva két, három, sok tábor, lehet áhítozva várni az erős kezet, amely rendet rak. Ultrák az utcákon. Alakul.

Valahogy minden nehezemre esik. Rosszkedvű vagyok napok óta és nem múlik. Pedig a fiam elment és vett nekem a széttört helyett egy ugyanolyan tányért, sőt, laposat is, lilás színben. Mondjuk halvány padlizsán.
És még se. Meg egeret is kaptam tőle, teknősöset, ja, teknős alakú egér... Piros.
A lányom osztálykiránduláson van, rendet raktam a szekrényében, kipakoltam tőle egy csomó nem használt ruhát, táskát, vackokat, alig maradt valamije, meg is sajnáltam.
Úgy érzem, hogy minden rám vár. Rám vár a kert, hogy megpucoljam az ablakokat, anyáméknál is, mert különben nekiáll anyám egyedül. Rám vár a főzés, egy csomó dolog elintézése, járok edzeni (ma elfelejtettem nadrágot vinni, szoknyában adtam elő, jobban ment a vártnál), rám várnak a szennyes ruhák, aztán a tiszták is, a varrás, mert már kiszedtem a lányom nadrágjából a cipzárakat és ki kéne cserélni őket. Minden, minden rám vár.
Én meg legszívesebben egész nap ki se kelnék az ágyból. És lehetőleg ne szóljon hozzám senki.

A párom reggel lebaszott, mert nem megyek utána (újra és ismét) a derékfájásomnak és nem csinálom a gyógytornát se. Igaza van.
A barátnőm lebaszott, mert nem akarok menni vele szendvicseket kenni a menekülteknek, sőt, mostanra ott tartok, hogy az egész civil elhivatottságot elhibázottnak érzem, mert a mi (civilek) vérünk, verejtékünk, pénzünk árán dőlhet kényelmesen hátra az ország és a város vezetése és mondhatja, hogy ennél többet sajna nem lehet tenni.
A másik barátnőm lebaszott (nem négyszemközt), mert miért nem veszem meg én a gyerek tankönyveit. Úgy alakult ugyanis, hogy nem rendeltek neki. És, hogy tudom, hogy nem fogja kivenni a könyvtárból, nem fog tanulni, ha én nem állok a sarkamra. Mégis csak szültem két gyereket, ez az én feladatom, értük kellene éljek.

Úgyhogy most arra jutottam, hogy senkivel nem fogok semmiről se beszélgetni. Nulla, még az időjárásról sem.

Névnapi

Tegnap, az utolsó napon az iskola előtt és azon a napon, amikor már megkaptam a beiskolázási utalványokat és még nem költöttem el az összeset :),  és a gyerekek is, én is ráértünk elmentünk közösen vásárolni. Vettem mindkét gyereknek farmert, a lányomnak blúzt, pulcsit is, aztán bementünk a Butlerhez, ott kapott egy bögrét (nem vagyok komplett, hagyom magam rábeszélni), meg vettem kókuszos ízesítőt kávéba, azt is kérte és magamnak egy nagyon szép kis tányérkát, kéket, már régóta vártam erre, igaz, nem lehet mikróba rakni, de olyan kis helyes volt, nem lehetett ott hagyni.
Szóval haza is értünk később, mert mentünk még anyuékhoz. Mindent kipakoltunk, semminek semmi baja, egyedül a kis tányérka tört el, pedig be volt csomagolva, de dirib-darabra.
Ennyit a névnapomról.

Bezár a Jégbüfé

És, hogy őszinte legyek, nem különösebben rendít meg a hír. Igen, tudom, kultikus hely, találkozási pont, ezer éve ott és mindig, de én ott jó süteményt nem ettem még. Soha, semmikor. Arról nem beszélve, hogy képtelen voltam az idétlen "nézd meg a kínálatot, vagy fizess látatlanban, csak fizessél már, majd állj újra vissza a pulthoz és kérd meg szépen a nénit, hogy szolgáljon ki, ha meg még szeretnél enni, akkor újra állj végig két sort" szisztémát magamévá tenni, vagy legalább feldolgozni lelkileg. Arról nem szólva, hogy gyerekkel bemenni mennyire katasztrofális volt, mert a gyerek még annyi tudatossággal sem képes választani mint egy felnőtt és nem biztos, hogy a blokk kifizetése és a süti kézhez vétele közötti hosszú időintervallumban nem változik meg gyökeresen az elképzelése az áhított sütiről. És épp elég egy helyre figyelnie az embernek gyerekkel, ne kelljen már ezer felé, hogy amíg fizet, addig is szemmel tudja tartani a pultnál nézelődő kicsit. Nem, nem.
Szóval ha kultikus hely, ha nem, nekem csak eggyel kevesebb túlárazott, nem túl finom sütikkel hatni akaró, ráadásul még a kirakattal is visszaélő (hogy ti. ott eteti az embereket) hely, érthetetlenül ostoba eladási rendszerrel. Nem fogok könnyeket hullajtani érte.

Enyém, tied

Megette a fiú a hűtőből a csokimat. Azt mondta nem is szólt volna, ha nem azt gondolta volna, hogy a lányomé. Kérdeztem tőle, hogy az normális, hogy az enyémet megeszi szó nélkül? Mire megvonta a vállát, hogy ha nála vagyok, egyek meg bármit, vegyek el bármit tőle. No de én nem veszek el semmit tőle és nem eszem meg semmit nála szó nélkül! De pedig nyugodtan.
Mesélte még régebben, hogy ha hazamegy, akkor bármelyik tesója elveheti szó nélkül a cuccait. Ez a tök normális. Volt, hogy zuhanyzás után úgy lopta vissza az öccsétől a ruháit, hogy legyen mibe visszaöltöznie, mert egy darab ruhát sem hagyott nála. Kérdeztem, ha odamennék, az én ruháim is közprédák lennének? Nem, én vendég lennék. De ő, ha volt annyi pénze, hogy hazamenjen, akkor áll annyira jól, hogy tud magának ruhát venni, tehát szabadon elvihetők a család által.
Hmm.

Azért azt mondtam neki, hogy az a csoki engem akart és most biztos sír utánam a hasában.

Természetközel

Természetközelben élünk. Budapest vadregényes szélén. Házunk falán zöld gyík, nappalinkban imádkozó sáska, konyhánkban egér és ajtónyitásra a konyhapultról felreppenő madarak.
A lányom egy majmot szeretne.

Jó volt nagyon ma reggel. Aludtam, a fickó mellettem :) felébredt és elment zuhanyozni, mert tegnap olyan fáradt volt, hogy képtelen volt rá, így rábeszéltem, hogy vetkőzzön le és aludjon. Szóval elment zuhanyozni, aztán visszabújt mellém, a teste pedig hűvös volt még a víztől, olyan sima mint a márvány és kemény, rugalmas, finomabb tapintású a legfinomabb textilnél és megint hálát adtam az égnek, hogy minket ilyen ügyesen egymáshoz vezérelt.

Bakancslista

A gyerek, meg a barátnője egy szép, meleg nyári délután kettesben nekiültek és bakancslistát írtak. Tehetik, 17 és 15 évesek, alig éltek még, annyi minden megvalósításra váró feladatuk van az életben.
Kérdezték is tőlem, hogy van-e nekem is bakancslistám. Aztán pár napja a kolléganőm utazása kapcsán is szóba került, hogy jééé, egy másik kolléganővel pont ugyanazokat a dolgokat szeretnék megvalósítani.

Nekem meg, bevallom, nincs bakancslistám. Persze, szeretném megnézni Kínát, de a vidéki Japánt még inkább, esetleg meglátogatnám a nagybátyámékat Sydneyben, szeretném látni a gyerekeimet boldognak és felnőttnek, jó volna, ha tudnék segíteni nekik az önálló lakásuk, önálló életük megteremtésében.
De ha nem, hát nem. Amit akartam, azt nagyjából megtettem, őszintén szólva semmilyen hiányérzetem nincs. Persze nem szeretnék idejekorán meghalni :), eléldegélnék még pár évig, ha lehetséges, de semmi olyan nincs az életben, ami fűtene, hogy azt mindenképp el szeretném érni. Minden napnak örülök, jó volt, szép volt eddig is, meg vagyok elégedve. Lehet, hogy végérvényesen megöregedtem.

Mondjuk... most belegondoltam... egyszer azért megnézném, hogy milyen vagyok lapos hassal... Khmmm...

Olvasom

, hogy sokan felháborodtak amiért jó magyar jómunkásemberek összedobtak pár (sok) milliót, hogy ellenkampányos plakátokat csináljanak és helyezzenek ki. Mert, hogy miért erre pazarolták a sok pénzt, miért nem segítettek inkább

• az éhezőkön
• hajléktalanokon
• kisgyerekeken
• kutyákon
• egyáltalán: a MAGYAROKON??

És arra gondoltam én, hogy hát tényleg, micsoda pimaszság nem szépen, csendben, a szürkeségbe húzódva, mint valami álruhás Mátyás király, vagy Szent Erzsébet segíteni a rászorulókon a kedves és szép és jó kormány helyett, végezni csendben, egy zokszót nem hallatva a feladatait, mint felvenni a kesztyűt és odavágni pont úgy, a média által, ahogyan az a jó magyar állam bácsi is mindig, mindenkor harcol érettünk. Persze szigorúan a mi érdekünkben.

Pedo

Ahol nyaraltunk, egy kicsiny kis falucskában egy szigeten volt egy házaspár, két kislánnyal. Ikrek voltak, aranyosak, 4-5 évesek lehettek. És folyton meztelenül voltak. Meztelenül mentek a vízbe, meztelenül feküdtek a törülközőjükön, meztelenül ültek le a parton és a többi. Szerintem nem is volt fürdőruhájuk. A szüleik teljesen normálisnak látszottak, angolul és németül beszéltek velük és egymással is, nem tudtam megítélni, hogy milyen országból jöttek. Senki más nem volt amúgy meztelen a parton széltiben s hosszában, igaz, néhány nő vette a bátorságot és ledobta a bikinifelsőt.
Én meg figyeltem a kislányokat, hogy nem látok-e rajtuk gyanús jeleket. Arra nézvést, hogy gyermekmolesztálás áldozatai lennének. Mert az apukájuk teljes természetességgel puszilta és paskolta meg a feneküket, rakta arrébb a lábukat és vele együtt őket. De az ég egy adta világon semmi horrorra utaló jel nem volt felfedezhető: a két kislány teljes ősbizalommal volt a szülők felé és nyoma sem volt bármiféle kényelmetlenségnek, bátortalanságnak, negatív érzésnek az arcukon.
Úgyhogy már megint arra jutottam, hogy mesterségesen félemlítenek meg minket, mert persze jól tudom én, olvastam én is a mostanában megjelent cikket az internet legsötétebb bugyrait használó rettenetes gyerekrontókról, pedofilokról és kínzókról, no de valószínűleg nincsenek lényegesen többen, mint régen voltak. Csak gyorsabban terjed a hírük, nagyobb csinnadratta van körülöttük.
Régen rossz, ha egy magamfajta anyuka kémlelve néz egy szerető apukára, hogy vajon nem pedofil-e.
Nem szeretem ezt a világot, amelyben nem merjük elengedni a gyerekeinket egyedül, féltjük a saját szüleiktől és minden sarkon valami gonosztevő felbukkanását vizionáljuk. Önmagunkat tartjuk rettegésben. Kár.

Ezt meg csak úgy

William Helburn: Red Canoe, Gramercy Park, New York, 1956

Nagyipapucs s más dolgok

Ha azt mondom: nagyipapucs, ugye mindenkiben megképződik egy konkrét tárgy? Műbőr, fekete vagy fehér, diszkréten és módszeresen kilyuggatva a szellőzés végett, fehér műanyag talppal.
Na.
Hát kérem szépen, kedves korombeli internetező gyerekek, azt képzeljétek el, hogy most ez az ocsmányság a menő tizenévesek körében. Ez az ocsmány anyag, csak még ortopédabb formában, mert ennek vastag, fehér traktortalpa kell legyen. Azt hittem, csak az én lányom ilyen elcseszett ízlésű, de nem, ahol mi akartunk vásárolni ott volt egy másik kislány is, ő is ezekért a kifinomult, kínai csodákért volt megveszve, amit ha a nagyanyján lát meg, simán kiröhögi.
Nagy dolog a divat, feleim.


Én nem tudom, ki hogy van vele, de én sokadszor határozom el, hogy híreket egyszerűen nem, NEM, aztán még ez a minimálisan beengedett mennyiség is felviszi a vérnyomásom.


Aztán még az is van, hogy néha nézegetem ezeket a Kockahason megjelenő fiúkákat ( a Velvet rovata), aztán komolyan elszégyellem magam, mert az én pasim ezeknél ezerszer jobb. Nincs olyan hapsi ott, akinél ne lenne nagyságrendekkel szebb a teste. És ilyenkor jól el is szégyellem magam, hogy bakker, én meg bezzeg...

És akkor még olvastam valami okos cikket arról, hogy fogyókúrázni a legnagyobb baromság, mert nem ezt kell tenni, mert csak fókuszálja a gondolkodást a kajára ("Ne gondolj a fehér elefántra, ne gondolj a fehér elefántra!") és hát így is van. Megint le kell szögezzem magamban, hogy idestova ezer éve (a pontos számot nem mondom meg :D) folyamatosan a súlyommal és a hájaimmal meg a kajálásommal vagyok elfoglalva és ebben az emberi életben nem volt még két perc tudatosan megélt időm sem, amikor meg lettem volna a külsőmmel elégedve. És azért ez nem járja. Nem így kéne meghalni.
No, majd megpróbálok kicsit a kék elefántra koncentrálni a fehér helyett.


Holnaptól szabin leszek. Napokon át azt fogom csinálni, amihez csak kedvem lesz. Hogy pontosan mi is ez, azt még nem tudom, de szisztematikusan és módszeresen ki fogom pihenni magam. Ha beledöglök is.

Bukta és lekvár

Tegnap lebukott a kisebbik gyermek, nem fedte a valóságot az általa elmesélt, és velem megosztott történet. Ilyen volt már a világtörténelemben, de duplán kellemetlenül sült el az egész. Egyrészt a tesóm rám nézett úgy, mint egy Marslakóra, hogy milyen az már, hogy elhiszem a gyerek minden szavát, persze, magamból indulok ki, mert én sose kamuztam fiatalabb koromban (most se jellemző), azt hiszem, hogy a gyereknek is minden szava szentírás, holott ő tudja jól, hogy csak én vagyok naiv.
Másrészt ha mindez nem lenne elég, meg a csalódás, a gyerek elkezdett sírni. Elvonult és a szép arcán csorogtak végig a könnyek és hiába mondtam neki, hogy ő hazudott a fejembe, de állítólag ő nem azon volt megsértődve, hanem tudom jól, hogy ő mindenen megsértődik és, hogy egész délelőtt milyen csúnyán beszéltem vele...
Na igen, csak azt felejtette el a drága szép, hogy úgy mentem el otthonról, hogy épp hajat festettek a barátnőjével, kértem, hogy mindent pakoljon el, aztán mire hazaértem az egész mosdó merő fekete dzsuva volt, amiben keverték a festéket (konyhai edény) szintén fekete, az ecset kimosatlan és úgy általában semmi, de semmi nincs megcsinálva abból, amit kérek. És hiába mondtam neki, hogy a legboldogabb én lennék, ha nem kéne őt cseszegetnem, hogy csinálja meg a dolgait, akarja a halál ötszázszor elmondani, de hát ha nincsenek a munkák megcsinálva, akkor nekem kell, márpedig miért lennék én egy család cselédje, hát hiszen én is egyenjogú tagja vagyok a családnak vagy mifene... Még ha én vagyok az egyetlen felnőtt is :D és még ha csak én keresem az összes pénzt. Hehehe.
Szóval most ott tartunk, hogy lehiggadtam, gondoltam meg kéne ezt a dolgot beszélnünk, ő viszont közölte, hogy nem higgadt le, nem jön ki az ágyából és holnap tervezi megbeszélni az ügyet.
Most akkor a kérdés az, hogy vesztettem, vagy vesztettem? Állni kéne a sarkamra keményen és kiverni az ágyból és úgy szájon vágni, hogy a fal adja a másikat, avagy türelmesen ki kell várni, hogy elmesélje az ő verzióját (ami viszont azért nem túl szerencsés, mert a lebukásnak is két stádiuma volt, az elsőben még más mese volt megosztva velem, simán, pacekba bele, ezért esett rohadt rosszul az egész). Nem igazán szeretnék időt adni arra, hogy komplett mesetörténettel traktáljon, mert arra már valahogy nem érzem magam vevőnek.
Szóval nagyjából vesztes vagyok mindenképp és ezt egy szaros kis 15 évessel szemben sikerült kiküzdenem.
Boldogok az anyák, mert náluk a legnagyobb kincs...

Vásárolni voltunk tegnap

a lányommal. Ő 15 éves, szép kislány, kimondottan jó alakkal a sportnak köszönhetően. Több boltba is bementünk és a végkövetkeztetésem az lett, hogy az összes ruhát rá találták ki. 15 éves, kis mellű, vékony, vagy legalábbis nem elhízott, izmos csajokra. Rajta valahogy minden jól állt.
Burka, bakker, meg egy se volt a boltokban.

Tolerancia

Van egy képem magamról, amelyben egy átlagnál toleránsabb, megértő, empatikus, befogadó nő vagyok.
Aztán hiába olvastam el két dicsérő recenziót is Nagy Kriszta Tyereskova kiállításáról, egyszerűen nem bírom a csajt. Nőt. Hehe. Lehet, hogy a művésznő nagyon ütős, harcos feminista, gondolkodó elme, a kiállítás pedig rettentő tudatos elgondolás, korunkhoz szóló és miegymás, de irritál, hogy a saját testét mutogatja már évek óta. Irritált a cicaharc is és egyáltalán, irritál művészi értéknek beállítani azt, hogy ha valakinek jól néz ki a teste. Vizsgálgatom ilyenkor persze magam, hogy valójában nem az irigység szól-e belőlem, persze lehet, ki ne szeretne remekül kinézni x évesen (fogalmam nincs, mennyi lehet a csaj, közel a 40-hez vagy már fölötte? vagy jóval alatta? az ég tudja, nem látszik a testén a kor). Szóval lehet, igen. Mindig is feszélyeztek azok a nők, akik a nemiségüket kiplakátolták, fegyverként használták, akiknek a homlokára van írva, hogy igen, ezt a fegyvert be fogja vetni, ha törik, ha szakad. Direkt marketing. :)

A másik ami megrengette az önmagamról felfestett toleranciabajnok képet az az ominózus címlapfotó. Amelyen a Kardashian lányok mostohaapja látható, immáron nőként. És a később, az apák napja alkalmából készült közös fotó róluk, ahol az apa egy jól öltözött, középkorú, extra magas nő.
Elvileg nincs kifogásom ilyenek ellen, mélységesen át tudom érezni azok fájdalmát, küszködését, szenvedését, akik úgy érzik, hogy rossz testbe születtek. Aztán elképzeltem, hogy mondjuk apám egyszer csak átoperáltatja magát nővé. Vagy mondjuk anyám férfivá és elmegyünk hozzájuk a gyerekekkel anyák napja alkalmából (mert az apák napja nem divat nálunk). Kéne pár pohár jeges víz, hogy napirendre tudjak térni a változás fölött.
(persze, tudom, ezek nem egyik napról a másikra lezajló változások, no de a változás a lényeg, vagyis lényegi a változás :D)

Jah, van az a mondás, hogy perverzió az, amit én már nem csinálok meg. Valami ilyesmi. :)

Nyár

Most meg épp, már sokadszor meglepődöm rajta, hogy ismerősökön keresztül (mert lájkolták a Facebookon) hány vadidegen kisfiú és kisleány képét látom. Valamint, hogy akár kollégák fürdőruhás fotóit is.
Néha úgy gondolom, hogy de hát miért, hát hiszen látok épp elég kisgyermeket az utcán, kollégával is összefuthatnék épp akár a strandon is, mi ezzel a gond? Aztán meg mégis van valami kínos érzés bennem, hogy hát talán mégse kéne ezt. Jó, forgalmas sztráda ez a Facebook, de valahogy más egy strandon találkozni fürdőruhában más fürdőruhásokkal, legyenek légyen azok akár kollégák is (az ember pironkodik és nem néz oda, vagy felvesz valamit) mint ülni itthon és nézni ahogyan egy felnőtt, komoly kolléga pancsol egy felfújhatós báránnyal egy kádban. :)

A világ rendje

Az az univerzális élmény ugye megvan mindenkinek, hogy az ember (a nő) afelett érzett bánatában, hogy amikor fürdőruhát próbált, a tükör kegyetlen képet festett róla elmegy és vigaszként vesz egy kis sütit és befalja?

Tetszik ez a blog, ahol a régebbi blogjaimat vezettem képtelen voltam ilyen "szépre" csinálni, jó, tudom, messze áll ez a széptől, nekem már az is nagy dolog, hogy képes voltam a hátteret kiválasztani meg fel tudok rakni gond nélkül képeket.
No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy félő, hogy rá fogok kattanni és aztán ideöntök mindent, válogatás nélkül. De hát úgyse olvassa a kutya se, miért ne? :D

Szóval tegnap a barátomnál voltam, híradót nézett. Szegénykém mondta volna a véleményét a hírekről, de már annyira telítődtem megint ezzel az egész közélet/bevándorlók témával, hogy szabályosan öklendeni tudtam volna, rá is szóltam, hogy nekem ne mondja. Alig tudta abbahagyni.
Szóval most egy darab ideig nem szeretnék híreket olvasni. Nem akarok menekültekről hallgatni, szeretnék vásárolgatni, agyatlan, szép tányérokat, meg bögréket is, meg talán ruhákat, meg egyáltalán...

Apropó... ma reggel beszaladtam az Obiba, mert egyszerű, 60-as égő kellett volna, és kénytelen voltam beérni a hiperszuper halogén izzóval. Nem volt teljesen normális 60-as izzójuk. Bakker. Ja, és azért mentem oda, mert már tegnap is szükség lett volna rá, a fiam el is szaladt érte a közeli villamossági szaküzletbe, de ott is épp kifogyott. Mi ez már??

Tegnap óta azon töprengek, hogy talán nem vagyok én a világ legjobb anyukája, nagyon nem (hehe), de azért csak meglett a gyerekeim önállóságra nevelésének eredménye. Legalábbis mindig azt próbálom mondogatni nekik (és próbálok magam is ehhez igazodni), hogy a tetteinkért nekünk kell vállalnunk a felelősséget. Jó, hát persze, van olyan, hogy meggondolja magát az ember. De még hányszor! No de aztán azt elvárni valakitől, hogy találja ki a gondolatunkat és aszerint viselkedjen, enyhén szólva is botorság.
Ezzel szorosan összefügg aztán az is, hogy bármennyire is szeretnénk a gyerekeinket megvédeni a világtól meg az ő csúnya, bántó, ártalmas szándékaitól amelyek majd mind-mind össze fogják törni a gyerekünk kis szívét és rózsaszín lelkivilágát, ez a kísérlet kudarcba fog fulladni. Nem tudjuk senki helyett élni az életét, lett légyen az akár a saját gyerekünk is. Nem lehet megélni helyettük a bánatokat, kudarcokat, a tetteik következményeit. Akármennyire is mondjuk, hogy higgyen nekünk, mert mi már voltunk ilyen helyzetben, nem fog ez egy fikarcnyit sem segíteni, mert neki, saját magának kell megélnie, átélnie minden egyes tapasztalatot, hogy az építse aztán a személyiségét. Tudom, ezt belül mindenki tudja és azt is tudom, hogy milyen marha nehéz tehetetlenül nézni a gyerek szenvedését a saját érzelmeitől, no de hát...

Csináljam meg itt a blogomat? Olyan szép a kis felülete, lehet képet beszúrni egyszerűen, jaj de jó! Szeretnék egy hangulatos kis blogot, egy amolyan kis belvárosi leánylakást, ahová el lehet bújni, gyertyák lennének benne, csupa válogatottan szép tárgyak, semmi fölösleges.
Keresek egy képet. Hátha képes leszek rá, hogy beszúrjam. :)