Miket szeretnék karácsonyra

Végre szeretnék elmenni a Veli bej fürdőbe, már az sem baj ha egyedül megyek, jó lesz nekem úgy is, csak. De bármelyik másik fürdő is jöhet, csak meleg legyen a víz és ülhessek benne jó sokáig. Amíg jólesik.
Szeretnék aztán lakberendezési újságot venni, mondjuk Elle dekort vagy valami mást, csak jó vastag legyen és felrakni egy teát, meg a lábamat a kanapéra és nyugiban elolvasgatni-nézegetni.
Mindkét programot jó melegben képzelem, minimum 22 celsius fokban.

Kedves Naplóm!

Most az van, hogy már annyira fájt a derekam folyamatosan (mert eddig úgy volt, hogy először csak egyszer-egyszer bedurvult, akkor sírva elvánszorgás orvoshoz, injekció kúra, aztán csendesebb időszak, kibírható, aztán a havi ciklus idején rosszabb, ez eltartott jó sokáig, mondjuk 2 hétig, aztán megint elviselhetőbb) szóval most már szünet és megállás nélkül egyfolytában hónapok óta fájt a derekam úgy, hogy sokszor sírtam, néha a fájdalomtól, néha a tehetetlenségtől, mert elég vacak az ennyi idősen, hogy úgy vánszorgok mint egy nyugdíjas, tehát besokalltam és elmentem orvoshoz. Amit én hittem, hogy csak porckorongsérv előtti állapot van, hát az nem igaz, mert sérv is van, nem vészes, de van. A vészes, hogy erősen gyulladt is volt, ezt mondjuk az edzőm és egyben masszőröm is mindig mondta, meg hát a párom is állította, hogy érzi. Én csak azt éreztem, hogy nem lehet a derekamhoz hozzáérni sem, nyomkodni, masszírozni meg lehetetlen. Viszont már fájt tüsszentésnél, köhögésnél is.
A doki bácsi írt nekem infúziókúrát, ezen túlvagyok, újabb MR-t csináltattam, majd jön a gyógytorna.
Addig viszont szigorúan tilos a szokásos edzésem. És ez nem jó. De sőt rossz. És fura, mert már évek óta a heti rutin része, hogy egy héten minimum kétszer, de leginkább háromszor eljárok edzeni. Néha négyszer. És most ez megszűnt. Illetve mehetnék csak úgy a magam örömére kardiózni, mert azt szabad. Megyek is, de nagyon minimálisan. Azért mentem el, mert éreztem, hogy akármennyire is utálom az egészet, mert unalmasnak tartom, mozogni kell, talán lelkileg is jót tenne (és jót is tett), de nem tudom magam olyan sűrűn rászedni mint eddig az edzésre, mert ezt magányosan kell csinálni, úgy, ahogy rég edzettem már, hogy nem mondja meg senki, hogy mit tegyek, nem változatos, olyan semmilyen. És még öltözködni is kell.
Most mindenesetre várom a gyógytornász telefonját, aki egyébként nem hívott, és majd kiderül, hogy mi lesz.

Dolgok amik idegesítenek

Először is az, hogy nem látom a hátamat. Sem magamat hátulról, alulról ,  felülről. Azt viszont tudom,hogy ha látnám magam alulról, hátulról vagy felülről , akkor az utcára nem mennék ki. De milyen jó lenne a látnám a hátam apró bőrhibáit!
Ami még halálosan idegesít az az, hogy ha szemüveget próbálok akkor nem látom magam. Mert szemüveg nélkül nem látok, ha meg  felveszem akkor rosszul mutat rajta a második keret. Így megy ez.
Aztán mi az, hogy  flakonokból képtelenség kiszedni az utolsó cseppeket. És hiába tudom, hogy 3 forint nincs az egész , de halálos probléma .  😀
Hirtelen más nem jut eszembe .

Megint nem

szakítottunk. Néha már unom magamat, hogy csak ez az egyetlen megoldás jut eszembe konfliktusok idején, de olyan reménytelennek érzem a helyzetet olykor-olykor, hogy tényleg úgy tűnik: nincs itt mit megbeszélni, ég és föld vagyunk, két távoli bolygó, még véletlenül sem közös pályán.
Aztán elsimulnak az ellentétek, megbeszéljük, megszeretgetjük egymást és mennek a dolgok tovább.
Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, vagy pusztán megalkuvás.
Ehh... Magamnak kell elszámolnom, nem másnak.

Persze nem volt fűrészelés

azóta sem.
Volt viszont sok minden más. Többek között volt második évfordulónk szépen megünnepelve = sehogy. Előtte volt egy majdnem szakítás egy rettenetesen rosszul sikerült hétvégi kiruccanáson, aztán volt szerelem egy délutáni kiránduláson, aztán most szerintem szakítani fogunk, de most már végérvényesen. Legalábbis én ezen vagyok. Be lettem húzva a csőbe ugyanis. Neki van egy kép a fejében amihez ragaszkodik és ami tényleg csak a fejében létezik, van ott valahol egy történet és ez állandóan fejlődik, önálló életet él és én nem tudom megcáfolni, mert ő nem olyan, hogy elé lehetne tárni a bizonyítékokat, mert mégis mi köze neki az én bizonyítékaimhoz, hiszen olyat kultúrember nem csinál, hogy belenéz mondjuk adott esetben más emberek telefonjába. Így hát esély nincs a történet elvágására, esély nincs megbeszélésre, esély nincs racionalitásra, mert túlnőtt azon, már nem hat rá normális földi szabály. Önmagát építi a mese érzelmekből és apró félmozdulatokból vagy egészekből, hangsúlyokból és szavakból és félreértésekből. De már odáig fajult, hogy az álmomban kiejtett szó is gyanús. Egy ilyen történettel pedig nem lehet mit kezdeni, be kell fejezni. Fel kell adni a harcot, mese nincs.
És bele is fásultam már. Elég volt.


Majd a bőre nélkül alszom, a finom illata nélkül és a simogató keze nélkül. Meg lehet szokni azt is bizonyára.

Ember tervez

Idén valahogy mindig úgy alakultak a szabadnapjaim és szabijaim, hogy
a) beteg voltam
b) ami dolgokat terveztem, azokhoz túl meleg volt
c) túl hideg volt
d) esett az eső.

Holnapra favágást terveztem körfűrésszel. Lehet készíteni az esernyőket!

Térkő

Nem, nem kell elsütni azt a poént, hogy kivágtam minden fát és feltétel nélküli rajongója lettem az most regnáló kormánynak. Ám.
Térkövet raktunk le, amit már évek óta tervezek, de most láttam elérkezni az időt (és telt be a pohár azzal, hogy a kutya pont oda ás jókora gödröket -amelyek aztán vízzel lesznek tele valahogy az időjárás és a fiam autómosási szokásainak követhetetlen szeszélyei által - ahová pont kilépnék az autóból). A fiam azt mondta, hogy ne hívjak én erre mestert, ő már úgy kiokosodott térkövészetből, mondhatni professzor lett a kertész mellett eltöltött nyári munkája miatt, hogy megcsinálja pikk-pakk a barátaival. El is kezdték nagyon lelkesen, a neten utána olvasott, hogy egy akkora autóhoz mint a miénk ki kell szedni 20-40 centi földet, majd visszatölteni murvával. Na ő azt gondolta, hogy biztos ami biztos, 35 centit kiszed. (Mostantól harckocsi is beállhat hozzánk, rajtunk nem múlik.) Úgyhogy ástak, ástak és újra csak ástak, a kitermelt föld meg csak nőtt, már két konténert megtöltött, aztán tovább burjánzott a kertben, ahol arra vár, hogy majd magasított ágyásokba töltsem. Majd. Valamikor. Ha élek addig és lesz rá érkezésem. Márpedig ennek meg kell történnie a közeljövőben. Behhh...
Szóval ástak, csak ástak és az ásás olyan nagy falatnak bizonyult, hogy lassan, de biztosan a kedv is elpárolgott, az iskola is kezdődött, a térkő meg csak az utcai autóbejáróra került le. No de van nekem egy párom, aki aztán kitartó munkával befejezte az egészet. Hála neki érte.
Nem ment azért könnyedén, volt vér, verejték és könnyek, de legfőképp kiabálás. No  nem a párom részéről, inkább a fiam nem bírta a stresszt. Más az, hogy valaki főnökösködése és nem mellékesen problémamegoldása alatt csinál valamit és egész más az, hogy a felmerülő problémákat neki kell megoldania. Még ha folyton hozzám is jött eligazításért. Sebaj, ilyenből tanul az ember.
De a lényeg, hogy kész lett, gyönyörű lett, sokkal szebb mint amilyenre számítottam, már csak a kutyát kellene leszoktatni arról, hogy, miután a térkövet hiába kaparná a megszokott helyen, most mellette, a virágágyást vagy a nemsokára befüvesítendő részt lássa el óriási gödrökkel.
Mindennek a tanulsága persze megint csak az, hogy szép kertet biztosan lehet pénz nélkül is csinálni, csak valaki elmondhatná hogyan és miképp, mert én még nem jöttem rá.
Mindenesetre elültettem már egy csomó tulipánhagymát, vettem pár növénykét amik sajnos igen kevésnek bizonyultak, de már így is szép minden. Kéne még tán pár lámpa, napelemesre gondoltam, nem igazán erős a fényük, viszont nem kell hozzájuk szerelni. Igaz, ebben a műfajban is van normálisan világító is, darabonként huszonsok ezer, sőt ötvenensok ezer forintért. Jó lesz nekem a 2-4 ezer forintos is. Úgy döntöttem.

Valaki végre mondja már meg a férfiaknak, hogy kifogott hallal pózolni egy társkeresős vagy facebookos profilképen NEM NYERŐ!

Múzeumokról, kollagénről

Most nyáron három említésre méltó kiállításon voltam, egész pontosan két helyszínen. Az első két kiállítás mintegy 2 in 1 a Nemzeti Galériában a kötelező Picasso és Modigliani volt. A Picasso kiállítás amolyan jó volt, szép volt, voltunk itten már, jé, milyen érdekes ez a kék korszak, milyen kár, hogy egy darab festmény nincs kiállítva a korból, jé, mennyire utálta a háborút, milyen kár, hogy a Guernicáról még egy fotó sincs, milyen érdekes ez a kubista korszak, persze Avignoni kisasszonyok sem nincsen, volt viszont egy festmény, ami mellé talán oda lehetett volna biggyeszteni Klimt Csókját, hátha valakinek nem ugrik be és nem unta még szarrá, de érdekes lehet, hogy két ember, akik közt kb. 20 év korkülönbség van mennyire másképp fogják meg ugyanazt a témát. Olvastam amúgy kritikát a kiállításról, az illetőnek is az hiányzott, hogy ha másképp nem, legalább vetítve mutassanak már több képet. Amúgy volt még egy ilyen óriási hiány, hivatkoztak egy bizonyos Manet képre, a Reggeli a szabadban-ra, hogy ez a kiállított festmény annak egy újragondolása, de nem tudták volna odapakolni egy sajtcetlin az illető képet. Én azért megkerestem gyorsan a neten és megmutattam a lányomnak, hátha nem jön elő épp flottul az agyi tekervények rejtekéből. Mert miért is jönne. Elvégre nem művészettörténészeknek van csinálva egy-egy ilyen kiállítás. Szóval rám különösebben nagy hatást nem tett a kiállítás, nagyobb volt a füstje mint a lángja, ha lehet ilyet mondani, mindenesetre látványos volt az óriási molinón megjelenő portré a festőről. Csak hát az arcát azért ismeri a nagy többség aki elmegy ilyen helyre.
No de.
Az épület másik, ellenkező oldalon lévő zugában volt megrendezve a Modigliani kiállítás, ami azért bizonyult pompás ötletnek, mert át kellett menni a fél Galérián. És ha már átmentünk, én legalábbis meghökkenve vettem tudomásul (emlékeim szerint talán ha egyszer voltam ezer éve a MNG-ban), hogy az összes általam ismert nagy mű ott lóg a falakon. Döbbenetes élmény volt. Mászkálhat az ember Munkácsyk, Paál-ok, Mednyánszkyk, Csontváryk, miegyebek között, mellékesen meg megnézhet egy-egy óriási szárnyas oltárt. Hihetetlen kincsek, nagyon örültem nekik. Megyek majd máskor is az állandó kiállításra.
(A belépő amúgy a két kiállításra kettőnknek a lányommal 6300 vagy 400 jó magyar forint volt. Nem merném állítani, hogy a kultúra nem a gazdagok kiváltsága. :( )
És akkor a Modigliani kiállítás. Ez viszont nem volt csalódás, volt egy-két igen erős kép, utóbb olvastam, hogy az egyiket Tokióból kapták kölcsön, magángyűjteményből. Modiglianit mindig is szerettem, nem csak a festményei miatt, hanem, mert nagyon ellentmondásos, számomra megfejthetetlen volt az élete. Legalábbis elképesztő, hogy az az ember, aki életben veri a nőket, csúnyán viselkedik velük miképp tudja annyira éterien, lágyan, szeretettelin ábrázolni őket ecsettel a kezében. Fura. Azt hiszem a lányomra is nagy hatással voltak a festményei, örülök, hogy látta őket.


A másik váratlanul csudálatos élményem Sopronban ért, a Bányászati Múzeumban. Tk. ezt egy bloggernek köszönhetem, Isolde a blogger neve, ő ajánlja mindig ezt a múzeumot, önkénteskedni is szokott ott. Ha épp nem kisbabát szül. :) Azért sokat nem vártam tőle, mert hát tudjuk milyenek a bloggerek :D, fel tudnak lelkesedni olyan dolgok iránt is, amelyek közérdeklődésre minimálisan tartanak csak számot. Viszont ez a múzeum valóban pompás! Az elején nehezen indul, bár én tudok gyönyörködni a rialitban és az andezitben meg a kőszénben is, de valljuk be, hogy nagy fekete és esetleg barna kövek látványa vitrinekben nem annyira nagy horderejű látnivaló. A következő termen is átszaladtunk anélkül, hogy tüzetesen megvizsgáltuk volna az összes bányászokat valaha és a világon bárhol ábrázoló miniatűr vagy nagyobbacska figurát. Viszont. Egy teremben be van rendezve többféle korból származó bányarészlet. Ez már döfi. Lehet látni, hogy milyen az alátámasztás, milyen szállítóeszközöket használtak, az hogyan mozgott. Milyen szerszámokkal bányásztak és egyáltalán. Nagyon klasszul néz ki. És ez még semmi, mert utána jött egy olyan terem, ahol mindenféle makett gépeket lehetett működésbe hozni és azok hozták fel a vizet, meg mentek előre meg mindenféléket csináltak. Jó, néhány nem működött, de hát semmi sem tökéletes. És volt egy tábla is, ahol az éremmániákusok tölthetnek el hosszú perceket, ki lehet keresni mindenféle pénzérméket, egészen régiekről vannak adatok, fotók. Ez engem kevéssé villanyozott fel mint a teremőr bácsit aki láthatólag leginkább ezekért az érmekért élt-halt, én próbáltam a gépekről kifaggatni. Több-kevesebb sikerrel. No de aztán ott volt még a játszóház! Már az, hogy csúszdán lehet lecsúszni és a magamfajta túlkoros és túlsúlyos nénik is lecsúszhatnak, hát ez tízezer pluszpont. De aztán lehet beállni kereket forgatni, telefonálni, lehet csillét toligálni ide-oda, be is ültettem a fiamat és toltam jó pár kört, és mindez a föld alatt, sötétben és kis alagutakon. Ha csak ide megy be az ember gyereke, már akkor is megéri a belépő árát. Sok ilyen múzeum kéne még, azt mondom.



És akkor egészen más tészta. A kollagénről szeretnék még írni pár szót, kedves blogolvasók, mind a senki, no de úgyis magamnak írok.
Szóval a kollagén ugye állatokban megtalálható anyag, zselatin, porc, fülkagyló, miegymás. Nélkülözhetetlen a porcokban és a csontok körül, mivel ez az anyag biztosítja azt, hogy a csontok ne egymáson csuszatolódjanak, hanem jól megkenve surranjanak szépen, ahogy azt egy rendes gépben kell. A kollagént mindenféle dolgokra használják a szépségiparban, befecskendezik a bőr alá, töltenek vele, táplálékkiegészítőként szedetik, vagy csak rákenik a bőrre, hadd hasson. Amúgy van egy régi bejegyzéstémám, ami azt járná körül, hogy miként csesszük el a táplálkozásunkkal az egész mozgásszervi egyensúlyunkat, hogy ugyanis az értékesnek tartott fehér és vörös húsokat esszük csak meg és a porc, bőr ilyesmi csúnyaságnak számít, szemétnek, kell a fenének, pfuj. Aztán megvesszük ezeket a dolgokat dobozban, mert az persze nem pfuj.
És itt jön amiről írni akartam. Edzésen az egyik csaj panaszkodott a másiknak, hogy vett kollagént, szedte is. Csak aztán megnézte, hogy miből is gyártják és amióta látta, hogy sertésből, mindig érzi rajta a disznószagot, képtelen többé megenni. :D
Így járunk mi lassan, a legváltozatosabb érdekességeket hallom amúgy: szóját nem eszik valaki, állati fehérjét sem, inkább megveszi a növényi fehérjét, ami viszont ehetetlen. Pedig a zöldborsófőzeléket valószínűleg szereti és talán a hummusszal sem lenne baja. :) Érdekes dolgok ezek. :)

Megint lenne annyi minden

amiről szeretnék írni, de őrült késő van és nagyon álmos vagyok.
De majd fogok írni múzeumokról és kollagénről. El ne feledjem. :)

Fa

Mai hír: Indiában egy nap alatt 49,3 millió fát ültettek.
Magyarországon nem ez a helyzet...

Megint egy blog

Többedszer a szemem elé került, legutóbb a Hobbihelyesírók FB oldal kapcsán a Csakazolvassa blog.
Régebben találkoztam már vele, nem volt számomra különösebben szimpatikus a nő, ismertem kb. a történetét, találkoztam irodalmi munkásságával, de valahogy mindig túl sarkos, túl megmondó, túl, túl volt. :) Aztán most megint elkezdtem olvasni, de abba is hagytam.
Egyrészt: hogy a bánatba tud valaki ennyit írni egy-egy témáról? Halálosan fárasztó és időigényes elolvasni, értem én, hogy ebből él és nyújtani akar valamit, no de komolyan ilyen hosszú időt kell szentelni magánéleti ügyeknek?
A másik. Elhiszem, hogy mindenről meg van a véleménye, kinek nincs, no de ... valahogy nem érzem a másik oldal elfogadását. Lehet, hogy csak felületesen olvastam.
Harmadik. Nem néz ki rosszul a nő, többek közt emiatt is gondoltam utánaolvasni, no de ... nem tudom, komolyan. Lehet, hogy csak én vagyok rosszul bekötve, de amikor a tinikoron túl lévő nők elárasztják a netet a saját fotóikkal, azzal nem tudok mit kezdeni. Az ember legyen büszke a testére (? nem vagyok ebben annyira biztos, az tény, hogy mindenki tehet arról, hogy hogy néz ki, de az is tény, hogy fizikai adottság, genetika is meghatározza, no meg mindenkinek van valamilyen teste), szóval sok melót fektetett a külsejébe, legyen rá büszke, valamennyire :), csak ... hát nem is tudom... megmutatom a fürdőruhás testemet a bodyshaming írás kapcsán, hogy az enyém milyen szép... nem tudom pontosan mi zavar ebben ennyire. Talán tényleg bennem van a hiba, de zavarba ejt mások ilyen fotójának látványa, nem rám tartozónak érzem. Látom persze a konditeremben is a sok, más-másféle testalkatú nőket, hogy milyen pompásak tudnak lenni: a vékony szikárak, a kerekdedek és a nő, aki úgy néz ki mint egy görög istennő. :) De neten találkozni a fürdőruhás fotójukkal zavarba ejtő lenne. Nem természetes dolog. Nem természetes, hétköznapi szituáció. Az ő részéről kérkedés és magamutogatás, az én részemről kukkolás, gátlás nélküli irigykedésre vagy kritizálásra való lehetőség. :) Senkinek se jó. :)

És merőben más a véleményem a bodyshaming-ről is, mint neki. Őszintén szólva Horvátországban lett számomra totálisan egyértelmű, hogy a nyár és a tenger mindenkié. Hogy az arról szól, hogy élvezzük. Lehetünk 100 kilósak, lehetünk 80 évesek, de ha nyár van és meleg, akkor le lehet venni a ruhákat és nem kell nekünk talpig burnuszba csavarodni akkor sem, ha nem vagyunk 20 évesek és bombázók. És igen, tehetünk a kinézetünkről, a testünk a lelkünk állapotáról is árulkodik, mindent tudunk, no de addig is amíg nincs rendbe téve az a test, vagy az a lélek, mert voltunk oly cudarok, hogy elbántunk vele, vagy sosem is volt gyönyörű, addig is élvezzük az életet, a napfényt, a vizet és... magam számára is azt kell mondjam, hogy fel kéne vésnem a falra, a tenyeremre, az akárhová, hogy nem lehet leélni egy életet szégyenkezve!
A másik meg, hogy nagyon is látom a testkép elképesztően káros megváltozását. Méghozzá a gyerekemen és a környezetén. Az ő szakmájában (artista a lelkem) elég megnézni néhány évvel, évtizeddel ezelőtti képeket, videókat az artistákról. Ők azok, akik napi sok órát keményen dolgoznak a testükön, a testükkel. Nem lehet, meg nem is nagyon tud zsír lenni rajtuk. A lányomnak például 20 % a testzsírja. Viszont olyan a testalkata, ami mellett nem tűnik vékonynak. Izmos, egyáltalán nem törékeny, kőkemény. És nagyon sokszor megkapta, hogy fogyjon le. És nem csak ő, hanem az összes hasonló testalkatú, tehát nem ab ovo csontsovány, vékony, magas, karcsú felépítésű kislány. Holott az emberi test nem egy sémára épül, többféle alapvető testalkat létezik, ami ellen tenni gyakorlatilag sziszifuszi munka. De miért is kellene ellene dolgozni? És nem arról beszélek, hogy valaki kövér és jó lenne ha lefogyna és egészségesen élne, hanem arról, hogy az idővel is változunk, sosem leszünk 50 évesen olyan mint az saját gyerekünk, aki szült nem lesz újra ugyanolyan mint annak előtte és egyáltalán. Teljesen fölösleges egy testalkatot kikiáltani nyerőnek és a többit gusztustalannak, szánalomra méltónak és változásra ítéltetettnek mondani. Márpedig ezt látom. Az izmos az új vékony és társai...

Véleményem szerint súlyosan gazdasági jelentőségű az új testideál kikiáltása. A gazdaság, a piac hatása az, ami "leszivárog". Ne legyenek illúzióink. Nem véletlen, hogy az izmos az új szexi. Piacot nem lehet építeni azzal, hogy ne egyél!! Mert OK, nem eszem. Sovány leszek, jaj de jó. De ettől nem fogsz költeni. Költeni akkor fogsz, ha nem vagy képes ingyen megteremteni azt a külsőt, amit elérendőnek kiáltanak ki számodra. Akkor lesz átokszó a glutén és a tej, mert akkor válthatja fel a jól bevált és eredendően nem túl drága közélelmezési termékeket a mindenféle csiribákkal előállított "cucc". Ha az izmos a trendi, akkor meg fogod venni a kondibérletet, el fogsz menni sportboltba, futni fogsz drága edzőcipőkben és egyáltalán: költeni fogsz a hobbidra. Mert azt senki ne higgye, hogy költés nélkül menni fog. Ja, mert a futás ingyen van... Na persze. És nem állhatsz meg félúton, ezt tudod, ugye? Palacsintát nem csinálhatsz többé lisztből és tejből, csak kilónként 4 ezres (vagy az ég tudja mennyibe kerülő) fehérjeporból. Ami mellesleg nevetségesen olcsó úgy amúgy, előállítási költségeit tekintve. De, hogy érezd, hogy szükséged van rá, na, az kerül sokba.

Szóval az izmos az új skiny, mert mindig az lesz az elérhetetlen és a vágyott, amit nem érhetnek el széles tömegek. Ha drága lenne kövérré válni, hirtelen az lenne a trendi. :)

Na, hosszú is lett, megmondó is lett, pont olyan, amilyet nem szeretek másoknál. :)

Szerencse

Óriási szerencsém van a gyerekeimmel, mert azon túl, hogy aranyosak, szépek, okosak, talpraesettek meg minden, még eljönnek velem nyaralni is és egyáltalán nem ciki ez nekik. Komolyan mondom, hogy életem egyik fő sikerének érzem ezt. :)

A másik. Szellemi leépülésem legutóbbi egyértelmű jele az volt, hogy a kocsiban ülve számolgattam, hogy miképp jövök ki jobban pénzügyileg: ha metrózom, vagy ha lerakom egy bizonyos ponton az autót és metróval megyek tovább? Majd gyorsan osztottam-szoroztam és elmentem az úticélomig, örvendettem, hogy milyen ügyesen, mennyire gyorsan, mennyire faszányosan kis árnyas parkolóhelyet találtam, majd, mint aki jól végezte dolgát lezártam az autót, elindultam, találkoztam a barátommal, kávéztunk, sétálgattunk a Duna partján és akkor a barátom megkérdezte, hogy mennyibe is kerül a parkolás ott, ahol megálltam. És akkor beütött. Hogy én nem fizettem egy petákot sem.
Pánikszerűen nyitottam netet, kerestem, hogy mennyi az adott hely kódja, fizettem és majdnem sírtam, majd rájöttem, hogy kár minden könnycseppért, ha megbüntettek már úgyis megtették, marad a csöndes beletörődés és az élénk reménykedés.
És mire visszaértem a kocsihoz nem várt piros zacskó, ellenben pont akkor végezte dolgát a parkolóőr, az én kocsimhoz is odaillesztette a kis elektronikus bigyóját ami meg is mutatta neki, hogy van jegyem. Ujjé.

Pride

Nézem neten keresztül az idei felvonulást. Felháborító. Konszolidált fiatalok, középkorúak és idősek, normálisan, az évszaknak megfelelően felöltözve, némelyek jelmezszerű ruhában, szexuális preferenciától - láthatólag - függetlenül sétálnak az utcán.
Fertő.

:D

Nem vagyok...

A foci egyáltalán nem érdekel, akkor sem, ha az ég tudja mióta nem volt ilyen a történelemben sem úgy, hogy kijutottunk volna az EB-re, sem úgy, hogy bármilyen eredményt elértünk volna, sem úgy, hogy ekkora össznépi lelkes-táncos-ünneplős-magyarkodós fesztivál lett volna foci ürügyén. Nem hatottak meg a meccsek, nem néztem őket, fogalmam nincs kik a focisták, bár hallottam a nevüket, de az ünneplésben semmilyen szinten nem vettem részt. Nem érdekel.

Meghalt Bud Spencer. Nem mondom, hogy nem láttam egy filmjét sem, némelyiket talán többször is, tény, összefolynak, nagyjából ugyanarról szóltak. Mostanában annyiszor játszották a magyar adók, hogy ha egy kockát megláttam belőlük, azonnal kapcsoltam is el.
86 éves volt a bácsi. Isten nyugosztalja, bennem pótolhatatlan űr nem keletkezett.

Mióta meghalt a férjem, azóta senkim nem volt, aki törődött volna bármivel is, ami az enyém. A kocsimmal, kertemmel, házammal, szerszámaimmal, bármivel.
És most olyan emberem van. És kérni sem kell. És pont olyan akkurátus és fáradhatatlan és precíz amilyen a férjem volt, és amilyen én soha az életben nem leszek.

Még SZÉP

Pénzem nincs, kártyám a SZÉP van, rajta mindenféle jutalmakként átutalt összegekkel, meg saját kérésű pénzekkel. Így hát nem volt kérdéses, hogy hova menjünk nyaralni. Belföldre. Sopronba.
Le is foglaltam a szobát, ami családi szoba, hogy ez pontosan mit is jelent, azt nem tudom, remélem nem egy légtérben van a két háló. Hehe.
Egy hétre foglaltam. Két éve ilyenkor egy apartmant béreltem egy hétre Horvátországban, ennek a soproni kis apartmannak(?) a kétharmadáért.
Igaz, oda el is kell utazni. Az ember ne legyen kicsinyes, ha a belföldi turizmus támogatásáról van szó. Kaját úgyse kapunk sem itt, sem ott. Csak az a tenger...

Osztálytalálkozó

Az volt nekünk nemrégiben, sok éves, gimis, konkrét évszámot ne is várjon tőlem senki, még magam sem hiszem el.
Egészen elképesztő volt, hogy lényegesen nem változott senki. Hogy a gesztusok, karakter nem változtak az nem meglepő, de külsőleg sem sokat. Egyáltalán nem rozzant, életbe belefáradt, elhízott és megkeseredett családanyákat láttam, akiket maga alá gyűrt a napi taposómalom (ez képzavar vagy elmegy?), hanem kívánatos, friss, erejük teljében lévő, karrierjük csúcsán álló nőket. Nem mondom, hogy nem volt egy-egy kivétel, de zömében, na.

A sajnálatos kivételek viszont ... mit mondjak... 2 sclerosis multiplex, az egyik lány nem jött el, de róla már huszonéves korában kiderült, nem is tudom, hogy állhat most, a másik lány tolószékben, róla 4 éve derült ki a baj, vagy tán 4 éve ül székben, ez nem volt egyértelmű, nagyon konkrétan utánajárni meg nem volt pofám. Aztán egy műtött mellrák meg két férj halála... Az egyik ugye az enyém, 8 éve, a másik 4 éve. :(

No de. Érdekes volt azért, hogy kit merre sodort az élet, ki, mivel foglalkozik. Az a lány, aki annak idején sugárzóan szexi volt, döglöttek utána a - nem korunkbeli - férfiak most időseket gondoz és kissé(?) szektásan vegán lett.
Aki velem együtt végezte el a lakberendező-képzőt és gyönyörűen rajzolt, aprólékos műgonddal és végtelen kreativitással és sokáig ebből is élt az most sérült gyerekekkel foglalkozik.
Aki annak idején sportolt és nem volt igazán nagy önbizalma, mára túl van a doktorin, egyetemen docens és már neki vannak hallgatói, gyönyörű karriert futott be. Magabiztos, okos, helyén van.
Meg persze volt olyan, aki annak idején is inkább a szépségével és pompás alakjával, sem mint az eszével tudott érvényesülni, ő most is ezt használja, amúgy remekül.
Meg olyan is volt, aki ugyanolyan fárasztó volt mint régen, csak most már hozzászokott, hogy mivel pozícióban van, meg is hallgatják. :)
Meg olyan is, aki a tizenéve történt eseményen siránkozik azóta is, de nem nézett szembe önmagával.

Meg vagyok persze én, aki mindezeket kellő rosszmájúsággal leírom. :)

Megéri

Én írtam meg a fiam adóbevallását. Dolgozott ugyanis két diákszövetkezetnél is, lett valamennyi jövedelme. Nem egetverő. :)
Az adó összege 16 forint 70 fillérre, vagy a csoda tudja mennyire végződött, úgy voltam vele, hogy kerekítési szabályok ide vagy oda, egy forint nem létezik a való életben, fillér még annyira sem, egyszerűen eltekintek a fillérezéstől, 16 forintnál hagyom az adó végét.
Nemrég levelet kapott a fiam a NAV-tól, volt nagy riadalom, mert nem voltunk otthon, be kellett menni érte a postára. Kiderült, hogy kijavították az elszámolást, most már korrekten 17 forintra végződik az adó.
És ezzel foglalkozott valaki, kinyomtatta a papírt, elküldték postán. Ja, amúgy ez az adóösszeg már be van fizetve, a munkáltató előre levonta.

Mit mondhatnék. Megérte.

És akkor

arra gondoltam, hogy aki bűnt követett el, bebizonyosodott róla, annak ne legyenek mindenre kiterjedően védve a személyiségi jogai. Mondjuk a képmásához fűződő jogai igenis sérüljenek. És nem kell jobb körülményeket biztosítani számára a börtönben, mint ahogy kívül a legártatlanabb, ám legpénztelenebbek élnek.
Uff.





Egyébként meg belegondoltam annak a rendőrnek a helyzetébe, aki megalázóan kevés fizetésért üldözi a bűnt, jár lőgyakorlatokra, küzd a papírmunkával, megfelel a felettesei előtt, még egyenruhában is kell bohóckodnia, adott esetben le is lőhetik - manapság nem oly rendkívüli dolog ez - majd bíróság elé juttatja a delikvenst, akiről összeszedte a tárgyi bizonyítékokat, megtalálták nála a pénzt, paripát, fegyvert, majd a bíró a tárgyalás után az illetőt kiengedi.
Ki a fene dolgozna szívesen még egyszer hasonló ügyön? Meg minek is?

Megint blogokról

Van egy blog, többször hivatkoztam már rá több helyen, egy nőgyógyásznő írja, csudálatos és egyben számomra hiteles képet fest a magyar egészségügyről, a nő is szimpatikus, értelmes, élvezetes a stílusa, kedvelem.
Na most ez a nő írja, hogy a 444! c. híroldal milyen nagyon negatív, olvasni se bírja. Az feltűnt, hogy lassan az én érzékenységemet is átüti a mindent átható ocsmány, trágár nyomtatott beszéd, nem is értem, hogy címoldalakon miért szerepel ennyi trágár szó. Az is feltűnt, hogy egy-egy Index, 444! oldal elolvasása után mindig megfogadom, hogy soha többé nem olvasok híreket. De sejtésem szerint ez nem annak köszönhető, hogy negatív, semminek sem örülő, mindent fikázó híroldalak lennének, hanem annak, hogy a mai magyar közélet ilyen. Alig történik valami kedvező aminek örülni lehetne. Úgy kell mazsolázni a hírek közt, hogy végre valamiért lelkesedni lehessen. Pedig próbálok keresni mindig valamit, mert nem szeretnék gyomorfekélyt kapni, de ez embert próbáló feladat.

Érettségi

Pénteken megvolt a ballagás, dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy ilyen szép, nagy, erős, aranyos, okos fiam van. Tartottunk "partit" is, étteremben, vettem tortát, finom volt, az ebéd is jó volt, mindenkinek ízlett, maradt egy csomó, haza is hoztunk belőle, két napig ettük :), a hangulat is remek volt, a fiam is boldog volt és elégedett, öröm volt. (Csak én rohantam ebéd után a mosdóba, mert még tartott a bajom, de azóta a vastagbélgyulladás is elmúlt, az élet szép.)

Az érettségit is egész tegnapig örömmámorban töltöttük, a fiam szerint nagyon könnyű volt. Kivéve a törit, mert azután közölte, hogy ha tanult volna, akkor sokkal egyszerűbb lett volna... Nem álltam meg, káromkodtam, mert tényleg csak egész évben, meg az elmúlt hetekben folyamatosan mondtam, hogy esetleg öldöklős játékok helyett és mellett talán lehetne tanulással is foglalkozni, no de ki vagyok én, hogy hallgatni kelljen rám.
Mindegy, csak görbüljön, aztán ha csakugyan tovább akar tanulni, majd még egyszer nekifut.

És még egy a vasárnapi zárvatartásról

Nagyon örülök, hogy eltörölték ezt a lehetetlen törvényt... nem, inkább mégsem halmozom a jelzőket.

Apukám azt mondja, hogy leginkább a piacon - ahonnan ő tud meríteni közvéleménykutatás céljából - azok vannak kiakadva az eltörlésen, akik kimondottan az "öreg néni" csoport tagjaiként írhatók le. Mert, hogy ők nem mennek vásárolni vasárnap, mi a lótusznak kéne nyitva lennie bármilyen boltnak is?
Na most én úgy dolgozom, hogy sokszor szombaton és vasárnap. A gyerek minden nap este 8 felé ér haza, ha valami kellett neki sürgősen, annak a megvásárlása többször megcsúszott egy-egy hetet, mert nem voltunk képesek szombaton együtt elmenni a boltba. Nem kenyérért, azt képes vagyok megoldani otthoni sütéssel, de előfordul a mi családunkban, hogy olykor cipőt veszünk. Hát igen, mink már csak ilyenek vagyunk, de sőt, ruhát is szoktunk vásárolni.
Szóval sajnálom én erősen azokat, akik vasárnap kénytelenek dolgozni, tényleg csak apróságként említem meg, hogy én olyankor is szoktam munkába járni, amikor élő kereskedelmi dolgozó nem, ugyanis időnként be kell jönnöm Szenteste, de sőt, karácsony és szilveszter, meg újév napján is. Ilyen ez a popszakma, kapok pótlékot, örülünk.

De azért lenne egy ötletem. Én például járok vasárnap vásárolni, de soha nem ejtőernyőzöm. Nem kéne megtiltatni azt is? Búvárkodni se szoktam, be lehetne ezt is emelni egy törvénybe, hogy ne is lehessen másnak se. Csak mondjuk szerdánként. 2 és 5 óra között. De lennének még ötleteim.
Amúgy kicsit elgondolkodtam azon, hogy miért olyan Istentől elrugaszkodott dolog vajon plázázni vasárnap délután, pfuj, sokan csinálják, amikor a cukros mázba öltöztetett, nosztalgikus és igazán édes, vaníliaillatúnak ábrázolt Horthy korszakban is vasárnap, amikor még a cselédlányok is kimenőt kaptak, ők is bizony az akkori kor plázáiban töltötték a napot: korzóztak. Kirakatokat nézegettek, fagyit nyaltak, cukrászdába jártak. Ha futotta rá. Kimentek a Városligetbe, megittak egy kávét egy kávéházban a népek, társadalmi életet éltek. A templomban nem lehet egymással beszélgetni, oda nem azért jár az ember, de mi remekül tudtuk a hetet átbeszélni a gyerekekkel plázázás közben, igaz, volt, hogy áldoztunk Mammon oltárán ha sikerült, mondjuk egy cipő vagy egy-egy ruha, netán egy-egy csomag zokni árával, de sokszor a megfelelő darab megtalálása hiányában csak kávéztunk és dumálgattunk. Ahogy a barátnőmmel is szívesen találkozunk az IKEA-ban (óh, jajj), nem azért, mintha folyton szekrénysorokat vásárolnánk, viszont szívesen nézelődünk és iszunk meg ott valamit meg esszük a remek, bár romló színvonalú mandulatortát.

Heti összesítő

Megint megjött a heti SHealth-es összesítő a telefonomra, úgy, hogy egész héten szinte csak az ágy és a kanapé között közlekedtem, no meg a WC-re rohangásztam, igaz, azt nagy sebességgel és kellő intenzitással, bár olyankor nem vittem magammal a telefonomat (hehe). Lemaradtam a csoport mozgási átlagától 2, azaz kettő perccel.
No de meg is lett az eredménye. Fogytam kb. 2 kilót!

:D

Wellness and unwellness

A múlt előtti hétvégén wellnesselni voltunk, isteni volt. Nagyon ránk fért már, úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. A víz mindig is remekül tudta kimosni belőlem az összes lelki és fizikai fáradtságot, ehhez jött még a csönd és a nyugalom és az, hogy még azzal sem kellett foglalkozni, hogy mit főzzek, mit együnk. Egymással is végre el tudtunk tölteni két gondtalan, örömteli napot. Nagyon jó volt. A páromon is láttam, hogy gyermeki örömmel élvezte a pancsolást és mindent.
Hétfő reggel viszont kezdődött a nagyüzem, el is felejtettem rögtön egy nagyon fontos programra menni, mert annyira másfelé koncentráltam és a sok elvégzendő feladat közül valahogy kiesett. Nagyon kínos volt. És még a hasam is elkezdett menni. Azt hittem akkor, hogy ráment az ideg az elmulasztott program miatt, de aztán másnap sem szűnt meg a dolog annak ellenére, hogy bőszen szedegettem a széntablettákat. Aztán harmadnapra sem akart javulni. Akkor elmentem orvoshoz, aki azt mondta, hogy valószínűleg vastagbélgyulladás, álljak le a széntablettával és szedjem szépen és ezerrel az antibiotikumot. Így is lett. Csütörtökön elmentem dolgozni, de már előző estére is hőemelkedésem lett, meg ezen az estén is. Aztán pénteken jött a tetőpont. Akkor már olyan komoly fájdalmaim voltak, hogy visszamentem a dokihoz, aki elküldött a sebészetre, de ott is csak azt mondták, hogy vastagbélgyulladás, szedjem továbbra is az antibiotikumot, sajnos az epebetegeknél ilyen előfordul, de sőt, ahogy öregszem annál inkább elő is fog és csak rosszabb lesz. Megnyugodtam...
Aztán hazaértem pokoli görcsökkel és akkor már hányingerem is volt. A fejem is fájt, ültem a wc és töprengtem rajta, hogy most vajon ha hánynom kell álljak-e fel, vagy elég ha megfordulok. Úgyhogy aznap este nem is tudtam elmenni dolgozni. Nagyjából végigfeküdtem a hetet kis kitérőkkel, ja, pénteken délelőtt még azért elmentem a gyerek nyílt napjára az artistaképzőbe, mert megígértem, utána mentem csak vissza a dokihoz, de nem is tudom, hogy ültem végig. Meg, hogy hogy vezettem hazafelé, nem kívánom senkinek. Mindenesetre megérte, ha lehet ilyet mondani, mert nagyon büszke voltam megint a gyerekre, ügyes lány és annyira szép, hogy néha fáj is ránéznem. Örülök, hogy ilyen rendes gyerekeim vannak. Még ha ezer minden probléma is van velük, de azt hiszem ők sínen vannak.
Visszatérve a pompás állapotomra :) , mára már jobb, igaz, szerda óta szedem az antibiotikumot, lassan illik használnia. Tegnap voltunk anyuéknál, erősen csodálkoztak, hogy tényleg nem tudok enni semmit. :)
Azt hiszem egy életre megutálom a háztartási kekszet és a rizst. :)

Lesz ez még jobb is.

Ja, és holnaptól szerintem biciklivel közlekedés lesz. Szuper!

Már alig várom, hogy bemenjek vonattal a városba és onnan bicajjal mindenfelé. Akkora szabadság az autóhoz képest, hogy félelmetes.

Mindenféle

Gyönyörűen süt a nap, remek a kedvem (hellyel-közzel), bújik már a zöldborsóm és a spenót, kiszabadítottam egy bokromat a tiszafa fogságából, megcsináltuk a fiammal a kocsibeállót, aminek nagyon-nagyon örülök, mert a fiam apukámat akarta segíteni hívni, de aztán végül képes volt rá, hogy a tesójával kettesben megcsinálják és erre nagyon büszke lehet.
A hétvégén voltam Lajkó Félix koncerten, ami meg azért jó, mert majdnem elfelejtkeztem róla, hogy van rá jegyünk, mivel még februárban vettem a jegyeket és valami oknál fogva nem küldenek előtte értesítőt, holott... De elképesztően jó volt, egy igazi energiabomba a pasas, valódi virtuóz és amit a népzenével csinál, az tényleg egyedülálló. Ha nem lett volna az üvegtábla törő hangú énekesnő, akkor meg egyenesen káprázatos lett volna az egész este. Nagyon jól éreztem magam.
Szóval alapvetően minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve.

Leszámítva, hogy megnéztem az S Health alkalmazás heti összesítőjét, ami azt mondta nekem, hogy az én korosztályomban (vagy nem is, lehet, hogy csak a nők között? erre nem pontosan emlékszem) az átlagos napi mozgás 37 perc, ellentétben az enyémmel, mert én átlagosan napi 93 percet mozgok. Nem lehet olyan nagyon kevés az S Health-et használó nők száma világszerte, feltételezésem szerint, de ha csak magyar átlagot nézünk, szerintem az is több, mint ahány nőt ismerek. Na már most, ebből szerintem annak kéne következnie - végigtekintve önmagamon -, hogy háromszor annyit eszem, mint egy átlagos nő. Amit nehezen tudok elhinni. :( Beszéltem megint egy csajjal az edzésről erről a kérdésről meg plasztikáról, miegyebekről (mert miről beszélgessen két nő, akik csak edzéseken találkoznak) és mondja, hogy talán nem ártana csináltatnom egy inzulin-rezisztencia tesztet. Meglehet. Tényleg utálok már ezzel foglalkozni és tényleg nem vagyok képes mással. Az is bennem van, hogy jó-jó, megcsináltatom nagy és komoly pénzekért a plasztikát, zsírleszívást, egyebeket, próbálom visszafogni a kajálást, no de... Van még nőként (nem tudok szebben fogalmazni, úgy is mondhatnám, hogy piacképes nőként? no de ez még durvábban hangzik) 10 évem. Mire fel fektessek bele ennyit magamba? Már sokkal előbb kellett volna az egészen túllenni. Másfelől meg ha eddig jó volt így, vagy jó voltam így valakinek, valakiknek, akkor mire fel verem magam? És ha mindörökké ekkora marad a nadrágméretem, akkor is mi van? Vagy pont, hogy itt nem áll meg, mert még lassabb anyagcsere, még löttyettebb hús, még rosszabb minden? Dilemma a köbön. :) Az tuti, hogy nem fogok tudni egész életemben 1000-1500 kalóriás diétát folytatni. Mert az segítene. Hehe.

Milyen fasza, hogy lassan minden második (minden első?) bejegyzés a súlyomról szól. :D

Gázos

Azt mondja a gázszerelő, aki egyébként már kétszer annyiért dolgozik mint néhány évvel ezelőtt az átlag és ezt teljesen normálisnak és elfogadhatónak tartja, no de nem erről akartam írni, szóval azt mondja a gázszerelő, hogy milyen jó, hogy a kerti csapnál tudta kimosni a kazán kormos bigyóját, így legalább nem lett koszos a kád.
Ja, nem. Csak a fürdőszoba köve, vastagon, a WC teteje, a WC maga és a kád. Nem is kellett takarítanom utána csak egy bő fél órát.
De legalább kifizettem neki egy órai munkájáért egy valag pénzt.

Nőnap is megvót, mehetünk haza

Tegnap reggel az egyik nem közeli kollégám Facebookon - sejtésem szerint viccesnek szánva - azzal köszöntötte a nőket, hogy bár tudjuk, hogy a teremtés koronái a férfiak, de ezen a napon elismeri, hogy az élet sava-borsa a nők. Aztán megtekintettem (mint Kim Dzsung Un mikor néz valamit) a Fradi remekbe szabott és azóta az internetről is eltüntetett reklámfilmjét, szóra sem érdemes, de tényleg, legyen elég annyi, hogy a suttyó humornak is van alja, majd a párom köszöntött fel telefonon nőnap alkalmából és mondta, hogy ő nem is tudta, hogy ma nőnap van, csak látja, hogy mindenki virággal közlekedik, megkérdezte hát, hogy mire föl. Akkor gyors megnéztem, hogy 1917 óta ünnepli a világ ezt a napot, Mo-n 1946 óta, szóval a világnak volt majdnem 100 éve, de valahogy nem ment át az üzenet - úgy látszik.
Aztán a Gellért söröző honlapján nevezték Pipinek a nőket, mert szerintük mi más is lenne méltóbb ezen a napon, majd megkaptuk a céges és szakszervezetis ajándékot, mire a kollégám, aki este leváltott és aki még mindig meg tudta enni a karácsonyra a nők által vitt sütiket, szaloncukrokat, a kölcsönkapott kölnivel való húsvéti locsolkodás után képes mindig eltenni a csokitojásokat, szóval ő megjegyezte, hogy mire föl kaptuk mi ezt, de hát férfi nap miért is nincs, de majd szól jól a szakszervezetisnek...

Bassza meg, amíg a nők napja egy letudandó, a rohadt életbe, már megint virágot kell venni - ünnep és a férfiak jelentős része arra képes csak, hogy megegye a nők által készített ételeket, élvezze a nők által takarított lakás előnyeit és még az ágyban is élvezze a nők szolgáltatásait, addig szerintem rohadtul nem kéne ünnepelni ezt a napot. Mert ez nem ünnep. Pláne, hogy meg is kérdőjelezik a létjogosultságát, sőt, diszkriminációnak nevezik sokan, hiszen a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció.
Úgyhogy tegnap úgy gondoltam, hogy ha még egy hangot hallok, kibújik belőlem az állat. Amúgy  nőiesen.

Minimális

Van itt egy kis lakáska. 14 nm-es az egész, pirinyó házikó. Az sajnos a videóból sem derült ki, hogy az élet olyan szegmensét, hogy mosdás és ürítés (khmm) hol oldja meg a háziasszony, de imádom ezt a kis házikót. Egyre inkább azon töprengek, hogy talán nem is a gyerekeimnek kellene házat/lakást vennem, hanem magamnak. (Nem, nem most, abszolút nem az elkövetkezendő napok megoldandó feladata ez.) Azt hiszem nem lenne az rossz, ha a fiamnak hagynám meg ezt a mostani házat, vennék egy aprócska telket és ha nem is 14, de nagyjából 40 négyzetméteres lakáskát építenék rá. Vagy nem is telket, csak egy lakást vennék terasszal legalább vagy valami kis közös kerttel, tudom is én, sorházban vagy valami ilyesmiben. Talán még a 40 nm is sok volna. Egyre kevésbé ragaszkodom a tárgyaimhoz és egyre kevésbé szeretem őket. Nem kellenek a könyveim, ruháim nincsenek is sokan, talán cipőim vannak szép számmal. Egy kényelmes ágy kéne, egy kényelmes kis kanapé vagy még az se, csak egy fotel és egy aprócska konyha, ahol csak magamnak kellene főznöm akkor és annyit, amennyit épp kívánok. Tegnap amúgy pont azon gondolkodtam, hogy vissza kellene cserélnem valamelyik gyerekkel a szobámat. Vagy teljes hármas csere lenne újból, vagy csak a lányommal cserélnék és övé lenne a nagyobb szoba, enyém meg újra a kicsike. Egy aprócska gond van, hogy iszonyú meló lenne kivitelezni. Hehe. Az egész gardrób szekrényt szét kellene szedni és a másik szobában újraépíteni, az ágyat is nehéz lenne átvinni, az íróasztalomat fel kellene vinni a padlásra és a varrógépnek is kellene valahol helyet találni, mert az nem férne már el a kisebbik szobában. A könyvespolcot lehetne megszüntetni, felvinni az összes könyvet a padlásra, vagy szép lassan eladogatni őket, nem is tudom, hogy hányat tartanék meg belőlük szívesen... Nem maradna sok.
Mindenesetre szerintem ez egy reális terv, hogy feladni az itteni létemet a gyerekek érdekében. Nekem úgyis nagy volna ez a ház ha ők elköltöznének, előttük meg előttük az élet. Valószínűleg a fiam maradna és a lányom menne el, a fiam úgyis házat szeretne, a lányom lakást.


Ám most még ez csak távoli jövő, a közelebbi jövőben vetnem kéne, mert vasárnap végre a párom felásta nekem a kertet (olyan kis rendes, magától megcsinálta, pedig vacak egy meló volt, előtte ki kellett tépkedni-szedegetni a gazokat), a végén a fiam is megmozdult és ásott kicsit (gondolom szégyellte magát), rendeznem kellene a lila akácot, a tiszafa egyikétől is meg akarok szabadulni és át kellene végre ültetnem a mályvákat, mert át fognak látni a kerítésen és amúgy is rossz helyen nőttek. Az epernek is kitaláltam már, hogy hova fog idén kerülni, de az augusztusi feladat, a csúszdát ill. ami maradt belőle is le kell bontani és áthelyezni, kerti utat is tervezek csinálni. Mindig elfog a tettvágy, csak ne kéne már a jobb időre várni. Jövő hét végén végre lesz időm, megint vannak plusz óráim, nekilátok teljes mellszélességgel :D.


Anyámat meg nem engedték ma haza a kórházból, úgy volt, hogy érte megyek, de sajnos nem kellett, mert újra megműtik. Olyan kicsi a súlya (ez az ő szóhasználata), hogy nincs elég bőr, hogy befedje a pacemakert, ezért ismét felvágják, ezúttal nagyobb részen és izom alá helyezik a szerkentyűt. Megérte 40 kilóra lefogyni... Na mindegy, egyszerűen nem tudok mit csinálni vele, nem eszik, nem iszik, nem kér fájdalomcsillapítót. Szerencsére ezt a műtétet altatásban fogják csinálni, azt mondja, hogy a helyi érzéstelenítésben végzett első pokoli fájdalmas volt számára. Nem csoda, gyakorlatilag ki kellett tépkedni a húsából a dobozt... Iszony még belegondolni is. Szegény nagyon megzakkant a hírre, hogy tovább benn kell maradnia, ráadásul, hogy ennyire fájdalmas volt az egész.
Ehh... Na jó, hagyom is... Sajnálom szegényt és mérges is vagyok rá. Idegesít a makacssága, hogy ennyire képtelen tisztában lenni önmagával, hogy kövérnek látja magát, hogy engem kérdezett, hogy vajon jó lehet-e rá a 42-es ruha, mert ő 44-est gondolt magának és, hogy most, hogy meghízott (!), biztos nem jók már rá a régi ruhái... Fénykorában 50 kiló körül volt, de ezek szerint még most is kövérnek látja magát, hogy csont és bőr és tényleg felhízott 41 kilóra legalább...
Ehh... Van a tévében egy műsor: Véznák kontra dagik, időnként ha elcsípem megnézem. A múltkor volt benne egy anorexiás lány, aki 7 éves kora óta küzd ezzel. Legsoványabban 18 kilós volt, akkor került kórházba de kövérnek látta akkor is magát, erővel etették, mert magától nem volt hajlandó enni. A ruháiba dugdosta a kaját és mérlegelésnél a hajába font valamiket, hogy súlyosabbnak mutatkozzon.
Édesjóistenem... anyám a maga kis anorexiájával én meg az állandó túlsúlyommal... Jó kis család vagyunk. :(

Az igazi Rózsa Sándor

Azon röhögtem ma irgalmatlanul vagy öt percen keresztül, hogy elképzeltem a régi idők nagy tanúját, Oszter Sándort, az annak idején annyi női szívet megdobogtató amorózót, a szilaj csődört kibotorkálni a mélygarázsban a kocsijából, fennen hangoztatni a rendőrnek, hogy ő FBI-os, szóval tk. kollégák, valahol... , majd kihívni többeket egy szkanderra, mert él a magyar virtus még. :D

Amúgy róla hallottam egy remek történetet, miszerint egy elég tekintélyes méretű földterületről úgy gondolt megállapodni a tulajdonosával, hogy ő majd átveszi, átíratja, de nem fizet most, hanem majd intéz valamit, mert neki vannak kapcsolatai, a tulaj csak nyugodjon meg és írja alá a papírokat, majd pénz is lesz egyszer, az hétszentség.

Mostanában megint olybá tűnik, hogy kevés a 24 óra egy napban. Valahogy sosem sikerül annyit főznöm, hogy másnap ne kelljen, de persze mindenki jobban is szereti a friss kajákat enni. Pedig milyen egyszerű volna egy nap megfőzni egy óriási kondér akármit és abból falatoznának a mindenek. Füstös kőfalak lennének, kemence, amelyből szabadon vagy legalábbis alig irányítottan szállna felfelé a füst, izzana a platni mindig a kondér alatt, mint valami mesében. Fagerendák volnának, azok is a füsttől konzerválva, én meg keményhúsú markotányosnőként (ahogy mindig is képzelem magam) jó kövéren és pruszlikban vagy miben feltűrt ingujjal, gyöngyöző homlokkal keverném a kondér tartalmát. Azt nem tudom, hogy a fennmaradó időben mit csinálnék, talán részegen horkolnék valahol elnyílt szájjal és csorgó nyállal, időnként fel-felhorkantgatva. Erre van a legkevesebb esélyem, mármint az alvásra. Alig tudom utolérni magamat, meg aztán pruszlikom sincs, talán ez lehet a gond. És azt a bort is két napja ittam meg, amit anno a barátnőmmel bontottunk fel augusztusban. Nem volt semmi baja, finom volt. Még megvolt a fele a 7 és fél decisnek, ittam a napokban belőle a párommal is és a végére így is egy egész pohárnyi maradt. Valami csodaüveg lehetett. Amúgy finom bor volt: Macska, Villányból.
Két főzés közben varrtam egy bevásárlótáskát kidobott farmerekből, szerintem baromi jó lett, a lányom mondta is, hogy akár varrhatnék is neki egy hasonlót hátizsák formában, de az se baj, ha nem az, hanem majdnem ugyanolyan mint az enyém. Majd meglátom. Ezt elég gyorsan ütöttem össze, de hétköznapi és mindennapi használatra cipzár kell bele, gondosabban meg kell tervezni és a többi. De őszintén bevallom, hogy felbuzdultam és arra is gondoltam, hogy magamnak kellene egy piros táskát varrnom amilyet már régóta hajkurászok csak nem találtam megfelelőt árban vagy formában. A párom persze mondta, hogy majd ha lesz pénze vesz nekem bőrből, de szegénykém már annyi mindent ígért, hogy vesz nekem ha lesz pénze, de valahogy nem jön össze az áhított állapot. Ehh... Ki vagyok akadva, hogy hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen. Hiába iparkodik, hiába igyekszik nem sikerülnek a dolgai, vagy nem úgy, ahogyan kéne.

Ja, aztán a fiammal összevesztem a napokban, csak a szokásos önzősége miatt, nem mondom, hogy semmi igazsága nem volt, no de akkor is. Róla lehetne mintázni az önösség szobrát. Soha nem voltam ilyen, bár a lelkem mélyén én is önző vagyok, de mindig adakoztam és simán lemondok dolgokról. Pláne mostanában, amikor már szinte semmilyen tárgyamhoz nem kötődöm. Ha önzősködöm és számításokat végzek, akkor az csak annak köszönhető mostanában, hogy próbálom egyenesbe hozni a bankszámlámat és szerintem sikerülni is fog, pár hónap kérdése, feltéve, ha nem váltom valóra a terveimet. Hehehe. Tervek pedig vannak, képtelenség tovább halogatni a kocsibeálló rendbehozatalát, mert beázik és muszáj lesz térköveztetnem is, az pedig nem olcsó mulatság. No de minek sírni, majd sír a bank. Legfeljebb.
Mik is történtek még velem... lássuk csak. Azt hiszem kissé elmaradtam az áraktól és sokalltam a tihanyi pihenésért, egyetlen hétvégén elköltendő 45 ezer forintot wellnesszezésre, erre most látom, hogy egy hasonló helyen 58 ezer forint fölött kérnek. Valamikor nyilván megváltoztak az árak, csak nem tudom, hogy mikor, de az is lehet, hogy a szokásos feledékenységemmel feledtem el, hogy tavaly mennyit fizettünk egy-egy helyen. Vagy egyszerűen spúr lettem tavaly óta, mit szépítsük.

Viszem anyámat holnap a Jánosba, kicserélni az agyi pacemakerét, a lehető legrosszabb időpontban, 8 körül kell érkezni, a pompás csúcsforgalmat fogom kifogni, jajdejó. :( Mindegy, legalább lemaradok edzésről, az is valami. :( Bár ami azt illeti, a karjaim majd' leszakadnak, kicsit sok volt az edzés, hiába vagyok debella néni, azért ennyit karozni sok volt nekem.

Említettem már, hogy fogynom kéne? Aligha. Hiszen csak az életem szól erről a témáról. Ha nem unnám, még tudnám folytatni, de hát kurvára unom. :) De még a viaskodást is önmagamban a "jaj, le kell fogynom, nem mehet ez így tovább, erősnek kell lennem, annyira megérzem még edzésen is ezt a frissen fölkapott súlyt" és az "ennyi éves vagyok, hagyjam már a picsába az egészet, mit forog még mindig és folyton ekörül az életem" hangok között.
Hát így.

És még elhatároztam, hogy politikával nem foglalkozom többé, persze nem állom meg és ez az elhatározás sem most született, de legalábbis próbálok visszafogni magam ha máshol nem, legalább a Fb-on. Folyton kísértésbe esem, de keménynek kell maradnom. Úgy látszik, az én életem már csak erről szól. Keménynek kéne maradnom. :D

Wellness

Régóta készülök már elmenni valahová wellnessbe, csak valahogy nem jött össze az, hogy ne egyedül menjek. Hanem most meguntam és láttam egy blogban egy ajánlót (újabban úgy tűnik, hogy minden információt blogokból szerzek, nem tudom ez most jó vagy szánalmas) és elmentem egy kozmetikai szalonba tavaszi megújulás vagy milyen programra. Illóolajos masszírozás meg peeling meg ilyesmik voltak. És nagyon relaxáló, csodás érzés volt. Nyugtató zene szólt, az ágy meleg volt alattam (fűthető), egyszemélyes kis tér volt, finomak voltak az illatok és tudtam meditálni is. Elképzeltem magam erős, élettel teli nőnek és ami a legfurább, hogy egyedül nem is nagyon láttam magam, csak a párommal. De ez is megnyugtató érzés volt, hogy ennyire közel érzem őt magamhoz.
Aztán találkoztam egy barátnőmmel, ittunk finom kávét, utána pedig átmentem a barátomhoz, aki ugyan nem látott rajtam semmiféle változást, pedig szerintem észlelhető volt és a bőröm is jobb lett, viszont nagyon kedvesen leszaladt még nekem a kedvenc pékségembe és hozott a kedvenc péksütimből. És megint ott tudtam aludni a vállán, ahol a legjobb a világon. Nem volt még ilyen soha (szégyen, nem szégyen), hogy valaki vállán ilyen jól tudjak aludni. Fogalmam nincs, hogy mitől épp vele és épp így ilyen jó. De legalább jó.

Aztán ma a fiam a szememre vetette, hogy bezzeg erre van pénzem, a kutyát elvinni oltatni meg nincs. (És nagyon precízen belém tudott döfni, mert én magam is sajnáltam az egész kozmetikázásra a pénzt, csak annyira ki voltam éhezve valami ilyesmi élményre, olyan nagyon fáradtnak és megtörtnek éreztem magam és azzal nyugtattam magam, hogy évek óta nem voltam kozmetikusnál, miért ne fizethetném ki egy alkalommal a több évi adagomat és különben is.) Nagyon megbántott, mert egyrészt én keresem a pénzt, csakis és egyedül, neki a világon semmit nem kell tennie, még az ingét is én vasalom ki este tízkor, de meg egyáltalán, csak úgy szabad nekem kikapcsolódnom ha őket is viszem. Vagy legalábbis őt. Ez milyen dolog már? Milyen alapon szól ő bele az én életembe, költésembe, hogy kire, mikor és mennyit költök? Aztán beszólt még a párommal kapcsolatban is, most meg már bánja persze, mert, hogy "ő nem gondolta, hogy ez nekem rosszul esik, hogy ilyet mond".
Ehh... Hagytam elfajulni a dolgokat, ez a gond. Mindenkinek meg akarok felelni, mindent jól akarok csinálni.
Ehh. :(

Történet egy nőről

- Gyönyörű vagy, édesem! Szerintem kár neked festened magad. Csodálatosan szép a bőröd, nézd meg a tükörben, ugye? Csak ront rajtad a festék.

- Figyelted mennyire megnézett a kollégád? Majd' kiguvadt a szeme! Büszke is voltam rád! De azért lehet, hogy nem kéne ennyire rövid szoknyában járnod, nem? Nem jó érzés arra gondolni, hogy majd éjszaka ezzel a guvadt szemével maga elé képzel és... na ugye. Te már az enyém vagy, a többieknek nem marad más, csak a nyálcsorgatás. De nem kell azért a nyáladzást nagyon támogatni.

- Mit is mondtál? Merre van az a munkahely? Aha. Az jó. Villamossal és metróval mennél? Mennyi idő is az út oda? Hmm... Napi minimum másfél óra az életedből. És kikkel dolgoznál egy irodában? De hát oda bejárnak a műhelyes srácok is, nem? Az mindegy. Néha be kell menniük. Meggondoltad te ezt a dolgot? Kicsi gyerek mellől nem olyan könnyű ám munkába járni! És tudod, hogy én nem tudok itthon maradni vele, ha beteg lesz. Hát mert nem. Az én melóm nem olyan. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! És különben is. Rá vagyunk mi szorulva arra a pénzre amit keresnél? Jó, hát könnyebben élnénk, igazad van. Tudod, az én példaképem az apám. Mindig is olyan apa szerettem volna lenni amilyen ő volt nekem. Csak azt sajnáltam, hogy anyámat engedte dolgozni. Nem tudott annyit velem lenni mint szerettem volna. Nem, nem azért mondom. Tudod, hogy nem azért mondom. De hát olyan jó az nekem is, hogy te itthon vagy mindig! Nincs annál jobb egy férfinak mikor hazaér fáradtan a munkából, meglátja a gyönyörű kis feleségét, a kicsi fiát és meleg vacsorával várja az asszonykája, amit a családja körében költhet el. Nem így gondolod te is? Szerinted nem volna inkább az jó megoldás, ha ... úgyis akartunk egy kis testvért a gyereknek. Hagyd a fenébe azt az irodát! Nem érzed teljesebbnek az életed itthon? Hiszen te teremted meg a békés családi otthonunkat! Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Halló, mit mondasz? Ne viccelj már! El akarsz indulni két gyerekkel bevásárolni? Megőrültél? Miért nem vársz meg? Ne csináld már, szívem! Beugrunk az autóba és pikk-pakk ott vagyunk. Babakocsival akarsz menni? És a másikkal mit csinálsz? Nem, ezt verd ki a fejedből! Nem hagylak benneteket az utcán dideregni ekkora szélben! Aztán megint megfázik Kistamás! Na jól van, ilyen hülyeséget kitalálni! De most múlik azon bármi is, azon a két órán? Két óra múlva végzek. Miért, nem lehet este nyolckor elindulni bevásárolni? Miért ne lehetne? Majd később fekszenek. Az a lényeg, hogy az anyjukkal és az apjukkal lehetnek. Mit számít ilyenkor az óra? Ne mondj már butaságot! Komolyan felbőszítesz! A jó isten áldjon meg! Nem, erről hallani sem akarok. Várj meg és kész.

- Halló, szia kicsi kincsem! Itt van apa! Nemsokára megyek haza és megyünk a játszótérre! Add anyát, édesem! Igen, megígértem neki. Ez komolyan probléma, hogy el akarom vinni a gyerekeket a játszótérre? Majdnem este 10-ig világos van. Te is tudod, hogy el tud aludni a babakocsiban is. A három nagy addig meg játszik. Hol itt a gond? Elvitted őket? Ma? Ez komoly? Vizet vittél nekik? És miért nem szóltál egyáltalán? 32 fokban, délben? Nincs is árnyék azon a játszótéren? A messzebbire? Ne haragudj, de ilyet egy felelősségteljes nő nem csinál. Férfi se. Akkor kiengedhetted volna őket az udvarra. Mondtam, hogy nem értem még rá elpakolni! De úgy csinálsz, mintha nem lennél otthon. Nem azt mondtam, hogy kicsaphattad volna őket az udvarra! Oda tudsz figyelni, nem? Én is tudom, hogy balesetveszélyes. De inkább játszom a gyerekeimmel mint pakolásszak. Rájuk kell figyelni. Ez csak neked jelent gondot, ne haragudj. A kert másik felébe is lehetne menni. Nem, az azért nem igaz. Igenis lehet ott játszani. Mi kell egy gyereknek! Nem emlékszel mennyire jót játszottak azzal a dobozzal? Na ugye. Ne térj el a tárgytól, kérlek! Ne kend rám! Te csinálsz hülyeséget és rám akarod hárítani a felelősséget? Nem hülyeség kivinni tűző napban a gyerekeket az árnyéktalan játszótérre? Akkor mi a hülyeség ha ez nem? Na jó, ezt majd otthon megbeszéljük. Szia.

- Úristen, már megint nem figyeltél? Még jó, hogy nem tört el! Borogassuk be! Rá tudsz állni? Pihentetni kéne. Majd ha nem lesz jobb elmegyünk orvoshoz. Hol van a vacsora? Megmelegítem. Tessék, úgy ni! Edd meg szépen a tálcáról! Kényelmesen fekszel? Hozzak hideg vizet a borogatáshoz? Kicseréljem a párnát a derekad alatt? Nem kell aggódni, majd ha jobban leszel holnap elmosogatsz. Hagyd a fenébe. Elfér, nem? Tudom, hogy takarítani szerettél volna. De most ezen rágod magad? Majd megcsinálod ha jobban leszel. Megvár, nem? Kiviszem a gyerekeket egy kicsit sétálni. Te csak pihenjél, jó? Bekapcsolom neked a tévét.

- Nagyon sajnálom, hogy  nem tudsz ráállni. Holnap tudod, hogy nem tudlak elvinni az orvoshoz. Dolgozom. Szerintem akkor már nincs rendelés. De holnapután elviszlek, okés? Ja, nem... Most jut eszembe, Ákoskának megígértem, hogy elviszem libegőzni. Egész héten ezt várja! Tudod, hogy ő nem érti meg, hogy közbejött valami! De hétfőn mindenképp elmegyünk. Az lesz az első dolgunk!

- Ezt már valószínűleg újra kéne törni. Nagyon fáj? De hát én elviszem a gyerekeket, ahová csak akarnak menni! Be is vásárolok! Írd össze, hogy mi kell! A lakásban meg el tudsz vele mászkálni, nem? Pihentesd inkább! Nem kell neked a sarki boltba se menned! Nem bírom nézni, hogy szenvedsz! Majd eszem benn, rám nem kell főznöd holnapra. Vacsorára? Szendvics jó lesz. Meg ami ebédről marad. A gyerekek biztos hagynak, ha elég sokat csinálsz.

Avulás

Van egy 8 éves laptopom. Szerintem nem végtelenül öreg. Teljesen jól működik, leszámítva kisebb zavarokat, mint, hogy lassú (a fiam szerint elviselhetetlenül), van némi kis zavarodás vele, mert nem mutatja megnyitott ablaknál a könyvjelzőket és hasonlók. De lehet használni. Erre ma írja nekem a Chrome, hogy áprilistól nem küld támogatást és frissítéseket Vistára.
Hát bakker.

Idő

Azt írja az egyik általam kedvelt és olvasott bloggerlány (akiről már megemlékeztem egyszer, mint olyanról, aki valamiért nem nőtt fel a korához, de persze irigylésre méltó is, mert 38 évesen a tinik életét élni, vagy legalábbis a pályakezdő fiatalok életét élni egész vicces lehet), na szóval ez a bloggerlány írja, hogy mennyire nem volt ideje írni mostanában. Olyan időszakról beszélünk, amikor 4 posztot írt, amiket nem tudtam elolvasni sem, mert nem nyitottam ki a gépemet, telefonról meg nem szoktam blogokat olvasni.
Apukám is mondja, hogy a múltkor felkelt, csinált valamit és ránézett az órára, hogy még csak 10 óra van?? Milyen hosszú még ez a nap... Mondtam neki, hogy nálam egyszerűen ez a kérdés így, hogy még csak 10 óra van fel sem merül, az szokott lenni rendszerint, hogy úristen, már 10 óra van??
Szóval érdekes ez az időhöz való hozzáállás. Mint ahogy a párom is rendszerint azt mondja, hogy 1 órán belül ott van x helyen, de tudom, hogy abból minimum másfél óra lesz, de ő komolyan elhiszi, hogy tényleg képes lesz ott lenni. Meg amikor megígéri, hogy nálam lesz időben, nagy nehezen meg is várom ébren, hogy aztán úgy csordogáljon el az idő általa észrevétlen, hogy már csak azt érzékeljem, hogy mindjárt itt a reggel és még alig aludtam, mert ő megfürdött, egy teát főzött magának, elszívott egy cigit, esetleg megvacsorázott, meg a jó ég tudja mit csinált, de valahogy az idő... na, az elrepült.
Múltkor is mondta, hogy hazaért már este 8-9 körül, el is akart indulni, de aztán leült a tévé elé és már csak arra eszmélt, hogy 11 óra van.
Lehet, hogy nekem is nyugdíjba kell mennem, vagy afrikaivá kell válnom, hogy úgy érzékeljem egyszer, hogy az idő egy végtelen tenger és nem tudok annyi teendőt és programot kitalálni, hogy valahogy túlcsorduljon a kereteken. De egyelőre még közel sem ez a helyzet.
Amúgy a jövő hétre bejelentkeztem egy csodálatos szépségszalonba. Szintén egy blogon olvastam róla, hogy mennyire feltölti az embert és már olyan régen készülök elmenni valami fürdőbe vagy bárhová, hogy mossa, csak mossa ki belőlem a gondokat a víz vagy a valami, de nem tudok eljutni. Vagy a gyerekem hiúsítja meg a tervem, vagy a női lét gyötrelmei (hehe) tolják el, vagy szimplán egyedül nem visz rá a lélek, mert a párom nem ér rá, barátnőm, aki jönne velem vidékre költözött. No de egy ilyen szépségszalonhoz nem kell társaság, kozmetikusnál meg úgyis ezer éve voltam. És most, hogy elhatároztam, hogy szigorúan fogok bánni a pénzügyeimmel, hogy végre kijöjjek az eladósodásból, akkor is meg kell magamat győznöm, hogy megéri magamra költeni ezt a pénzt, hiszen új ember leszek (jó, hát nyilván nem), másra is elszórtam már sokkal-sokkal több pénzt is ( ez igaz), kell ez már nekem, mint egy falat kenyér (az pont nem kéne, jajdenagyonkövérvagyok) és különben is, csakugyan nem voltam kozmetikusnál ezer éve, egyszer élünk, hát nem? Hát de. (kivéve persze a dalai lámát, no de ő nem is jár szerintem kozmetikushoz)

Nem vagyok normális

Meghalt az a szerencsétlen fickó, aki egyedül akarta átszelni az Antarktiszt. Henry Worsley, álljon itt a neve, megérdemli.
Emberfeletti teljesítményt tudhat magáénak, bele se vágnék ilyen kalandba. Még a gondolatáig sem jutnék el.
Csak hát. Annak idején megvolt a lesújtó véleményem Britney Spearsről amikor úgy nyilatkozott, hogy irigyli azért az AIDS-es kisgyerekeket, hogy ehetnek, mégis csontsoványak.
Én meg ettől a sok szenvedést kiállt, halott fickótól irigylem a 70 nap alatt leadott 20 kilóját.
Hát tényleg nem vagyok komplett. Szégyen.

Tájékozódás

Nőgyógyászt keresek. Akihez ezer évvel ezelőtt jártam, már nem rendel ott ahol régen, utána menni nincs nagy kedvem. Voltam a körzeti nőgyógyásznál, enyhén szólva nem nyerte el a szimpátiámat, utána nem sokkal magánrendelésen próbálkoztam, de valahogy ő sem volt az igazi. Rébuszokban beszélt és nem tudott segíteni a bajomon.
Gondoltam nem azért élünk a XXI. században, hogy ósdi szisztémákkal (ismerősök megkérdezése, telefonkönyv) keressünk szakorvost, nekiálltam a neten nézelődni. Jól tettem, mert fotóval illusztrálva találtam is vagy 70-80 orvost, akár be is jelentkezhettem volna bármelyikőjükhöz online.
Alaposan megnéztem az összes orvost, kiszűrtem először azokat, akik túl messze rendeltek. Aztán azokat, akiknek a kezei közé semmiképp sem mennék, mert nem szimpatikusak.
Nem is maradt senki.

:D

Végre

Tegnap végre jó napom volt! Találkoztam a barátnőmmel, elmentünk együtt vadulni :D amúgy öregesen. Először a Hold utcai csarnokot kerestük fel amiről nem is tudtam, hogy mennyire szép épület, olyasmi mint a Vámház csarnok, csak kicsiben. Sajnos a tél és a KDNP együttes erővel elintézték, hogy szombaton délután 2 után nem sokkal kihalt volt a hely, minden zárva vagy épp csak nem zártunk még be, de azért egyetek már gyorsan, hadd menjünk haza-hangulatú. Úgyhogy enni ott nem ettünk, legfeljebb szemmel faltuk a gasztroipar legújabb gyöngyszemeit, amiben az volt a jó, hogy sokkal olcsóbban ki lehetett hozni így, mint ha szájjal csináltuk volna. Hehe.
Aztán átsétáltunk a Szabadság tér másik oldalára, ahol - emlékszem - többször is finomakat ettem nyáron egy klassz kis kiülős helyen, ami persze télen (tél van, babám!) nem kiülős és egyáltalán nem tűnt hívogatónak. De sőt.
Akkor átmentünk az Édesmindegybe a Pozsonyi utcába, ez végre egy nagyon kellemes kis hely, elenyészően aprócska hibával, hogy ti. rohadt drága. Én legalábbis erősen sokallom a 800 Ft-ról induló sütiárakat meg azt, hogy több mint 6 ezret kellett fizetni 3 sütiért és valami kis innivalóért. De azért persze jó élmény volt, fogok ilyet csinálni egyedül is (igen, meg fogom tenni, egy életem, egy halálom! és gyalog megyek!).
(És mellékesen otthon, megihletődve az Édesmindegy gombás tarte-jétől, ami azért annyira nem volt elképesztően finom, megcsináltam az én variációmat, mert épp volt otthon gomba és nem tudtam mit kezdeni vele eddig, no de most! És szerintem sokkal finomabb lett mint az inspirációt adó, nagyon meg voltam elégedve vele.)
No de a nap legjobb része az volt, amikor hazavittük a páromat és kettesben még elmentünk vásárolni, majd miután a barátnőm haza szállított még közel egy órát dumáltunk az autójában. Ez volt az egészben a legjobb, komolyan. Valahogy mintha le lettem volna porolva. :) A barátnőm ébresztett rá arra, amit amúgy már tudtam magamtól, de mindig elraktam a tudatom egy elhagyott és változtathatatlannak elkönyvelt, beletörődős szegletébe, hogy én ebben a lakásban, a mostani állapotában sehol nem érzem jól magam. Régen megvolt a kis kuckós helyem a nappaliban, volt egy klassz kis kanapé (amin most alszik a fiam és gyakorlatilag nem kanapé, hanem egy kinyithatós ágy, de összecsukva egy teljesen jó kis kanapé, Helsinki kanapé néven futott annak idején, most a fiam rendes matraccal alszik benne), és a kanapé mellett volt egy olvasólámpa. Meleg is volt a nappaliban, ott van a legnagyobb fűtőtest, szép világos volt. Most meg száműzve lett a kanapé és ezzel együtt az olvasási, lazítási lehetőség egy nagyon hideg fal elé (mögötte a természetesen fűtetlen kamra van, nyitott ablakkal, másik oldala főfal, a kertre) és nincs világosság, egyáltalán. Mert az ablak maradt a fiam szobáján, itt csak pár üvegtégla meg a nyitott ajtó engedi be a fényt. Télen még hervasztóbb mint nyáron. Az állólámpát pedig átszereltem annak idején, megcsináltattam hozzá az új búrát, de nem volt igazán jó helye neki és szerintem ez okozta a halálát is. Megnyekkent a szára, szerintem valaki belerúgott egy jókorát, úgyhogy a lámpabúra maradt, a lámpatest viszont szemétre került.
Az én hálószobám pedig hiába a legnagyobb szoba (erre döbbentett rá a barátnőm) ott sem vagyok szívesen, mert egyrészt nem szívesen ülök egy székre az íróasztal mellé (a fiam elkobozta az ő vacak széke helyett az én szeretett, kényelmes székemet) és hiába a szék amit restauráltam és szépre kárpitoztam, ha nem az asztalhoz való magasságú és a szobámban hideg van. Nem szívesen vagyok ott. Tehát ott a legnagyobb szoba, amit gyakorlatilag csak arra használok, hogy tárolok benne és alszom ott. Pedig a színeit imádom, jó belépni, fincsi, meleg, szép. De mégsem.
És akkor a barátnőm mondta, hogy de hát miért nem dobom ki az íróasztalt? (Egyébként tőle kaptam, valószínűleg ez is szerepet játszik abban, hogy nem akaródzik megválni tőle.) És tényleg. Miért is nem? Hiszen csakugyan nem rajzolok már mellette, nem valószínű, hogy fogok valaha, a laptopomat sem ott tartom, a szék meg... hát az mindenre jó, csak belekuporodni nem. Úgyhogy elhatároztam (köszi Ildi!), hogy veszek egy kényelmes fotelt. És esetleg egy aprócska asztalkát, amire a laptopomat, de adott esetben egy tálcát két bögrével is rá tudok tenni. Hogy ha netán vendég jön hozzám, akkor le tudjam ott, nálam ültetni. És minek nekem az a szekrény is? A sok kacatot biztosan el tudnám máshol is helyezni, zömében újságokat tartok benne meg mindenféle varrással, kreatívkodással kapcsolatos dolgokat. Ilyesmik vannak az íróasztalomban is, ezeknek azért kellene helyet találni. És milyen jó volna, ha megcsináltatnám a teraszt is és legalább nyáron ki tudnék oda ülni egyből a szobámból. Kinyitnám az ajtót, jönne be a fény és a meleg, mert még nyáron is hideg az a szoba. Úgyhogy megint vannak tervek.
A kerttel is fogok megint kezdeni valamit, idén tovább rendezem és végleg szét akarom kapni a csúszda maradványát, lenne belőle kis tárolóházikó. És muszáj lesz a térkövezést megcsináltatni, nem állapot ez, hogy térdig sárosan mászok ki s be a kocsiból.
Örök hálám a barátnőmnek, hogy kiráncigált ebből a minden mindegy állapotból, végre azért várom a tavaszt, hogy elkezdhessek rámolgatni.
Azt is elhatároztam, hogy megkérem a fiamat, hogy az ő íróasztalát is vigyük ki a szobájából, még talán módosítom annyiban, hogy lehet, jobb lenne a számítógépasztalát kivinni. Helyet nyerne és a radiátor se lenne annyira eltakarva, adott esetben kényelmesebben tudna valaki nála aludni. Mindenképp nyerne vele szerintem. Majd bevetek mindent, hogy rábeszéljem. :)

Fel kéne ezt a nőt (a barátnőmet) íratni időnként receptre mindenkinek.
De jó nekem, hogy vannak ilyen emberek körülöttem!

Évértékelő

Már, hogy az idei évemet értékelném eddig, a tavalyi rég volt, meg nem is vagyok képes visszaemlékezni, bár arra még tisztán, hogy akartam arról is írni évértékelőt, de ... *lemondó legyintés*.
Szóval idén még valahogy nem sikerült semmi se. Se jól, se sehogy. A betegségből nem tudtam teljesen kilábalni, kedvem még semmihez se nagyon volt, edzeni se nagyon járok el, pedig kéne, de eddig egyszer voltam mindenféle szempontból olyan kondícióban, hogy képes legyek elvonszolni magam. Holott nagyon is jót tesz, érzem én, tudom én. Meg be is vagyok fizetve. :D
Tegnap megint sajnáltam magam, hogy mennyire nincs kedvem semmihez, időnként pedig vannak terveim, de aztán... mint például ma. Elterveztem, hogy elmegyek autót mosatni, tankolni, DM-be, de sőt, akkor már a KÖKI terminálba. Tankoltam is, a mosó épp nem működött, valami üzemzavar volt, a KÖKI felé vezető út egy része le volt zárva, jó, ez nem akkora probléma, mire a KÖKI-be értem, addigra kezdtem rosszul lenni. Melltartót akartam venni, persze amilyet szerettem volna nem volt leértékelve, ami le volt és felpróbáltam az nem állt jól, és akkor már elég rosszul voltam, gyorsan bevettem egy gyógyszert, de nem segített, megvettem még amit akartam, aztán hazafelé már erősen kívántam, hogy ne taccsoljak a kocsiba. Volt már jobb napom is. És valahogy minden napom eddig idén még valamiért félresikerült. Még a zömében jó napokban is volt valami oda nem illő apróság, ami elcseszte. Remélem átfordul ez most már hamarosan, mert nem lesz jó vége. Amúgy is úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger, a KÖKI-ben a Scitec-es kisfiú is megállapította, hogy nagyon be van görcsölve a csuklyás izmom, azt mondta, biztos a hátamban is van egy nagy csomó, mondtam persze, de akkor már nagyon rosszul éreztem magam, mire mondta, hogy ne vegyek mindent a vállamra (hehe) és, hogy mosolyogjak és igyak többet. Hehehehehehehe.

Tegnap azon gondolkodtam, hogy miért nem járok már például sétálni? Régen a férjemmel sokszor mentünk, csak úgy belestünk a házakba, vagy csak egyszerűen mászkáltunk a környéken. Most meg már semmi ilyet nem csinálok, pedig Budán is milyen jó lenne, a Vízivárosban, Krisztinavárosban, mindig is tetszett az a környék. De nem megyek. Jó, egyedül nem akkora élvezet, de például miért nem megyek el egyedül sütizni? Nem értem magamat. El is határoztam, hogy el fogok menni, de aztán valószínűleg az lesz, hogy ilyen hidegben mászkáljon a halál. De hogy magamon kívül ki tud ebből a kedvetlenségből kirángatni, nem tudom. Mi a fene lett velem? Vagy csak annyi, hogy túl messze lakom a belvárostól? Baszki, a nem messze lévő erdőbe is mehetnék sétálni. Miért nem megyek? Boltba se szívesen, sehova se szívesen megyek már. Nem okoz örömet.

Anyám megint pörög... Annyira ismerős ez gyerekkoromból. Csak már nincs pénz amit költhetne. Szegényke. :(

Angolok

El tudjátok képzelni, hogy egy magyar ismeretterjesztő filmsorozatot egy öreg, kövér, nem igazán szép, annál inkább férfias nőre alapozzanak? Mert Angliában ilyen is van. Itt van mindjárt Christine Walkden. De emlékszem még arra a sorozatra, amelyben két öreg, kövér nő főzött. Ittak is rendesen és elképesztő humoruk volt. Talán több sorozat is készült velük, valamikor láttam is egy epizód néhány jelenetét az egyikükkel. A másikuk meghalt azóta.
Szeretem a szép embereket én is, sőt. De utálom ezt a mindent átható, megfellebbezhetetlen szépség-, és fiatalság-dicsőítést.
Éljenek az angolok! :)

Introvertált

Egész gyerekkoromban a társaság közepe voltam. Két csapatra szakadt még általánosban az osztály, az egyiknek én voltam a hangadója, a másiknak értelemszerűen egy másik lány. :) No de a lényeg, hogy egyáltalán nem voltam egy magamnak való, visszahúzódó kislány, hanem inkább nagyszájú, a kelleténél többet beszélő, okoskodó valaki. A gimiben is kb. ilyen maradtam, nem azt mondom, hogy a társaság közepe lettem volna, de egyáltalán nem amolyan "oda rakom, ott marad" típus.
Most meg olvasom az introvertáltakról szóló leírást (semmi tudomány, csak szórakoztató újságcikk) és az összes pontban magamra ismerek. Nem szeretek telefonálni, sőt, azt se szeretem ha felhívnak, élvezem, hogy egyedül lehetek, pazar programnak tartom ha leülök egyedül egy újsággal és kimondottan félek elmenni zenés szórakozóhelyre. Konkrétan tartok tőle. :) Pedig régen mit nem adtam volna, ha mehettem volna.
Olvastam régen azt is, hogy az ember egy idő után átfordul pont az ellenkezőjébe, mint amilyen gyerekkorában volt, lehet, hogy már itt tartok. Vagy csak egy öreg, fázós, itthonról kimozdulni képtelen, gátlásos néni lettem. Más tekintetben meg pont leszarom, hogy ki mit gondol. Na jó, most épp nem tudom eldönteni, hogy ez itt már a vég, vagy érdemes megvárnom vele pár évet.

Banális

Fáradt voltam ma, keveset aludtam, gondoltam délután pótolok egy kicsit, persze anyám felébresztett a telefonjával egy teljesen banális dolog miatt. Próbáltam visszaaludni, de akkor meg a tesóm hívott fel a mobilon. Aztán történtek további banális dolgok amik miatt aztán a párom cseszett le, hogy mennyire nem állok a sarkamra, de még elmesélni is fárasztó lett volna, hogy pontosan hogy is volt, amúgy meg igaza van jórészt és most dühöngök és várom, hogy mások osszák be megint az időmet és banális, banális, banális.
Pfej.

Ja, és tegnap azért nem akartam átmenni (a barátomhoz), mert apukáméknál ünnepeltük apukám szülinapját. És egyrészt irtózatos módon bekajáltam (ez az új hobbim, már egész ügyesen csinálom), másrészt apukám hosszasan fejtette ki azon tézisét, miszerint azért helyszíneltek az utcájuk sarkán egész nap a helyszínelők, mert David Cameron itt járt. Ez annál is inkább valószínű, mert ez a hely alig pár utcára (és egy vasúti sorompó által elválasztva) van attól az úttól, amely a repülőtérre vezet. És ez csak egy volt az esti termésből, van ott még, ahonnan ez jött jeligére.

Na, ma megtudtam egy másik blogból (mire jó a blogolvasás), hogy egy ilyen torokgyulladásnak a kifutási ideje 10-14 nap. És nem lehet mit tenni ellene. Mondjuk én beszedtem az összes antibiotikumot, a hangom sem csúnya már, csak még azért érzem, hogy nem az igazi és a kedvem..., nos az egyszerűen nincs.
Meg is kaptam a barátomtól, hogy már biztosan nem szeretem és vele van bajom, miért nem mondom meg neki egyenesen és jajajaj, mert ma és hát igen, már tegnap sem volt kedvem átmenni hozzá. Nem beszélve arról amikor ő aludt nálam, mert ugyan kedves voltam meg minden, de aludtam mint egy rozsomák. Ezt a kedvességet persze csak én mondom, mert ő semmi ilyesmit nem vett észre, ez csak nekem tényálladék, számára semmiféle enyhítő körülményként nem fogható fel. Ahogy az sem, hogy azért is nem mentem ma hozzá, mert megint meghalt az akksi az autóban és fel kellett tölteni hirtelen, holnap pedig dolgozni megyek és itthon van akksitöltő, nála meg nincs. Mivel felajánlotta, hogy reggel, ha nem indul a kocsim, bebikázza nekem. Azért azon eltöprengtem, hogy ha tényleg erre lenne szükség, mi módon hajtaná végre. Van-e olyan bikakábel, ami átér egy fél háztömbön, mert, hogy mellé vagy legalábbis a közelébe nem tudok parkolni, arra ugyanis nincs engedélyem és még az sem biztos, hogy a háza közvetlen közelében találnék parkolót. Őt úgy látszik nem hatják meg a kisszerű dolgok, biztos szóra sem érdemes. Meg tuti van valami varázsereje is amivel felkapná az autómat és odatranszportálná a sajátja mellé, bár ezzel az erővel engem is eldobhatna a melóba. Mint superman. Majd kapaszkodnék. Szerintem ettől csak az óv meg, hogy védeni szeretné az amúgy is fájós torkomat.
Csak ez lehet a magyarázat.

Agymenők maratont tartok

Különben meg

ha az ember végre feladja az amúgy esedékes és most már tutira, és tényleg és komolyan elhatározott 8549. fogyókúráját, a legjobb, ha beteg lesz. De sőt, ez minden hízókúrák alfája és omegája. Mert edzeni járni betegen ugye nem lehet, hidegbe kimenni nem jó, dolgozni nem jár az ember (mert így jött ki, de másokat azért még kiírhat az orvos ha kell) és ilyenkor nem marad más hátra, mint, hogy egész nap ül az ember bebugyolálva finom meleg és puha takarókba, tea kézközelbe készítve, mellé kis sós mogyoró az egyhangúságot megtörendő és ha néha feláll (az ember, nem, nem én, dehogy), akkor változatosságképpen bekap egy-egy csokigolyót ami svájci és kedves barátnőjétől kapta karácsonyra. Közben lehet tévézni, bámulni a számítógépet, blogot írni(!), olvasni, a múltkor már színezgetni akartam, csak nem tudtam mit, lehet mondjuk varrni is, de azt már csak végszükségben, ha csakugyan nincs más. Minden mást szigorúan tilos.
És akkor végre megvalósul gyönyörű képességünk, a rend zsírdisznóság.

Jó, ez egy lamantin. De milyen bájos!

How hot are you?

Megcsináltam ezt a tesztet. Próbáltam több különböző képemmel, egyikkel sem tudtam a legrondábbnál jobb eredményt elérni és a legszebb, hogy a szerintem egyik legjobb képemen 65 évesnek saccolt. :))
Mindig tudtam, hogy nagyon szép nem vagyok. :)








(Kiegészítés 01.16. :A barátom azt mondta mikor említettem neki, hogy Oprah Winfrey milyen helyes, hogy nála még én is szebb vagyok. Na. :D)

Bűn és bűnhődés Pesten

Nemrég tudtam meg, hogy anyám (elmondása szerint) hatodikos korában, de szerintem később lehetett az, megbukott kémiából. Azért gondolom, hogy később lehetett, mert tán még akkor sem volt kémia hatodikban, de a történet szempontjából mindegy is és talán még az sem stimmel, hogy ebből az egy tárgyból bukott volna, mert akkor nem kellett volna osztályt ismételnie. Márpedig kellett. A történet anyukám szerint az volt, hogy őt, mint koraszülött és erősen hátrányos helyzetű, nagyon vékony, alultáplált és meglehetős szegény családból származó kislányt kivitték Németországba valamilyen segély vagy kárpótlás gyanánt, hogy kicsit felhizlalják. (Ebből a leírásból is a tényközlés csak annyi volt anyukám részéről, hogy sovány volt. A többit én tudom, szerintem valahogy az a szegénység már akkora volt amiben élt, hogy meghaladja a sajnáltatás szintjét és nála elérte a szégyenküszöböt.)
Szóval talán 3 hónapot volt kinn Németországban és amikor visszajött nem ment neki a kémia. A továbbiakban az ő szóhasználatával írom le az eseményeket. Tehát amikor visszajött, a szemét tanár minden óra elején kihívta őt és fel kellett mondania az előző leckét hangosan. Anyám gyűlölte ezt és nagyon nehéznek találta, mert egyszerre kellett az előző és a soron lévő tananyagot is megtanulnia és bár négyesnél rosszabbra soha nem tudta a tanárnő értékelni, de az a rohadt kurva azt mondta az anyjának, hogy jobb lesz ennek a gyereknek megbuknia, úgyis olyan kis sovány. Pedig ő a mai napig is sovány.
Így hát jóanyám megbukott és évet ismételt. Nem is ment el az osztálytalálkozóra amiatt a rohadt kurva miatt, hiába hívta őt a Lujzi. :)
És ezt olyan hévvel, olyan erővel mondta, mintha csak tegnap történt volna, dolgozott benne az indulat, holott, ha jól számolom 50 évnél is több eltelt azóta...
Különben úgy jött elő a történet, hogy nem ment el a volt munkahelyén, a nyugdíjasoknak rendezett mulatságra sem, mert arról a munkahelyéről is méltatlanul rúgták ki. Hogy őszinte legyek, ez sem egészen így volt, mert először vagy 20-25 év munkaviszony után ő mondott fel, pedig nagyon jó helye volt, képzettségének nem megfelelő munkát végzett, de ügyes volt, megoldotta. Megbecsülték, csak valamikor besokallt, ő amúgy sem volt soha az a simulékony fajta, meg aztán nehezítette az életét a mániás-depresszió. Tehát egyszer felmondott és elkerült egy ezerszer rosszabb munkahelyre, némileg magasabb fizetésért, viszont rettenetes kollégák közé. És akkor visszavette ez a munkahely talán egy év után egy másik pozícióra, ez már kevéssé volt jó, viszont a végzettségének inkább megfelelt. És innen rúgták ki - szerinte - méltatlanul.
Anyukám pedig dédelgeti magában ezt a sérelmet, holott ez is már vagy 10-15 éve történt.
Pedig ő az az ember, aki úgy tud megsérteni másokat, hogy észre sem veszi. :)
Ahol dolgozott, ott csupa tudományos munkatársak voltak, nemzetközileg is elismertek. Egy szilveszteri munkahelyi bulin történt, hogy anyukám egy orvoskutatóval táncolva a következőt kérdezte a férfitól:
És mondja doktor úr, szeret táncolni? És az igenlő válaszra ártatlanul: Akkor miért nem tanul meg?  :D



A gyerekeimnek is mindig mondom, hogy ne rágódjanak régi sérelmeken, próbálják magukat mindig a lehető legjobban érezni, ezt én is már csak idősödő fejjel látom be, de soha, senki nem fogja magát helyettünk jól érezni. Ha buli van, ha ünnep, ha bármi, csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Senki más nem fog hangulatot csinálni nekünk, senki más nem lesz felszabadult és boldog helyettünk.
Ennyi a tanulság kedves internetező gyerekek, mind a kettő, vagy egy, aki olvassa a blogomat.

El ne felejtsek majd valami évértékelőt írni, meg tervet erre az évre.

Ma amúgy pár dolgot elfelejtettem. Például tésztát tenni a levesbe, élesztőt rakni a kenyérbe és még valamit, csak azt is elfelejtettem, hogy mit.

Képek

Talán névnapomra, igen, azt hiszem arra kaptam a barátnőmtől egy olyan képkeretet, amelyikbe egy csomó fotót lehet belerakni. Sokáig tartott összeválogatni, hogy miket tegyek bele, mert alapvetően 9x13-as képeink vannak (persze régről, még a filmes fényképezőgép korából) és ebbe 10x15-ös képek valók. Aztán újabb probléma merült fel, hogy nem volt itthon képszög és a boltban sem kaptam. De ma rendet raktam és kutattam sokféle fiókokban és dobozokban és találtam két képszöget. Úgyhogy fel is applikáltam a falra a keretet.
A fiam észrevételezte és ezt mondta: Óh, és te miért nem vagy rajta?
- Én nem szoktam a képeken rajta lenni.
És tényleg.


Anyámék éveken át nem vették észre, hogy a lakásukban sok-sok fotó van kitéve a gyerekekről, magukról, a tesómról kiskorából, nagykorából, nagyanyámról, de a (volt) férjemről egy darab sem volt. Aztán lett egy. Évek teltek el amikor rólam is kikerült egy igen előnytelen, béna kép.
Így megy ez. De legalább a fiamnak és a lányomnak hiányoznék. :)

Nem akarok dicsekedni, de

új csaja van a pasimnak. Egy öreg bácsi. Vagyis ez a régi, csak ilyen lett a hangom. Annak is örülök, hogy legalább valamilyen, lehetne rosszabb is, de kétségtelen, hogy nem esik jól a beszéd. Édes jó anyámék minden alkalommal amikor érdeklődve felhívnak nem hagyják ki, hogy a tudomásomra hozzák - ha nem tudnám -, hogy olyan a hangom, mint egy férfinak.
Még jó, hogy felmentésen vagyok, nem kell bejárnom dolgozni, bár szerintem kiírt volna az orvos, kaptam antibiotikumot is. Azért nem pont így képzeltem az új év első napjait, tele voltam tervekkel. Most viszont pár napig az ágy és a kanapé közti közlekedés kötötte le az időm jelentős részét, meg az ezeken való minél kényelmesebb elhelyezkedés és az alvás.
Ma azért főztem is, de sőt, tegnap leszedtem a karácsonyfát, mert hullott szegény cefetül. Én is hullok cefetül.