Nemrég tudtam meg, hogy anyám (elmondása szerint) hatodikos korában, de szerintem később lehetett az, megbukott kémiából. Azért gondolom, hogy később lehetett, mert tán még akkor sem volt kémia hatodikban, de a történet szempontjából mindegy is és talán még az sem stimmel, hogy ebből az egy tárgyból bukott volna, mert akkor nem kellett volna osztályt ismételnie. Márpedig kellett. A történet anyukám szerint az volt, hogy őt, mint koraszülött és erősen hátrányos helyzetű, nagyon vékony, alultáplált és meglehetős szegény családból származó kislányt kivitték Németországba valamilyen segély vagy kárpótlás gyanánt, hogy kicsit felhizlalják. (Ebből a leírásból is a tényközlés csak annyi volt anyukám részéről, hogy sovány volt. A többit én tudom, szerintem valahogy az a szegénység már akkora volt amiben élt, hogy meghaladja a sajnáltatás szintjét és nála elérte a szégyenküszöböt.)
Szóval talán 3 hónapot volt kinn Németországban és amikor visszajött nem ment neki a kémia. A továbbiakban az ő szóhasználatával írom le az eseményeket. Tehát amikor visszajött, a szemét tanár minden óra elején kihívta őt és fel kellett mondania az előző leckét hangosan. Anyám gyűlölte ezt és nagyon nehéznek találta, mert egyszerre kellett az előző és a soron lévő tananyagot is megtanulnia és bár négyesnél rosszabbra soha nem tudta a tanárnő értékelni, de az a rohadt kurva azt mondta az anyjának, hogy jobb lesz ennek a gyereknek megbuknia, úgyis olyan kis sovány. Pedig ő a mai napig is sovány.
Így hát jóanyám megbukott és évet ismételt. Nem is ment el az osztálytalálkozóra amiatt a rohadt kurva miatt, hiába hívta őt a Lujzi. :)
És ezt olyan hévvel, olyan erővel mondta, mintha csak tegnap történt volna, dolgozott benne az indulat, holott, ha jól számolom 50 évnél is több eltelt azóta...
Különben úgy jött elő a történet, hogy nem ment el a volt munkahelyén, a nyugdíjasoknak rendezett mulatságra sem, mert arról a munkahelyéről is méltatlanul rúgták ki. Hogy őszinte legyek, ez sem egészen így volt, mert először vagy 20-25 év munkaviszony után ő mondott fel, pedig nagyon jó helye volt, képzettségének nem megfelelő munkát végzett, de ügyes volt, megoldotta. Megbecsülték, csak valamikor besokallt, ő amúgy sem volt soha az a simulékony fajta, meg aztán nehezítette az életét a mániás-depresszió. Tehát egyszer felmondott és elkerült egy ezerszer rosszabb munkahelyre, némileg magasabb fizetésért, viszont rettenetes kollégák közé. És akkor visszavette ez a munkahely talán egy év után egy másik pozícióra, ez már kevéssé volt jó, viszont a végzettségének inkább megfelelt. És innen rúgták ki - szerinte - méltatlanul.
Anyukám pedig dédelgeti magában ezt a sérelmet, holott ez is már vagy 10-15 éve történt.
Pedig ő az az ember, aki úgy tud megsérteni másokat, hogy észre sem veszi. :)
Ahol dolgozott, ott csupa tudományos munkatársak voltak, nemzetközileg is elismertek. Egy szilveszteri munkahelyi bulin történt, hogy anyukám egy orvoskutatóval táncolva a következőt kérdezte a férfitól:
És mondja doktor úr, szeret táncolni? És az igenlő válaszra ártatlanul: Akkor miért nem tanul meg? :D
A gyerekeimnek is mindig mondom, hogy ne rágódjanak régi sérelmeken, próbálják magukat mindig a lehető legjobban érezni, ezt én is már csak idősödő fejjel látom be, de soha, senki nem fogja magát helyettünk jól érezni. Ha buli van, ha ünnep, ha bármi, csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Senki más nem fog hangulatot csinálni nekünk, senki más nem lesz felszabadult és boldog helyettünk.
Ennyi a tanulság kedves internetező gyerekek, mind a kettő, vagy egy, aki olvassa a blogomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése