Azt mondja az ORIGO főoldalán a cím, hogy

"Ezt nézik meg a nők először a pasik hímvesszőjén"

Nem tudtam eddig, hogy a hímvessző olyan nagy kiterjedésű tereptárgy, hogy lehetséges először megnézni rajta valamit, majd utána megfigyelni a sok apróbb részletet.

Megint elfelejtettem

bort inni. Pedig felbontva áll a hűtőben. De mindjárt kocsiba kell ülnöm.

Világkép

Vajon mit akarnak a divatházak közölni a világról, az életről, az élethez való hozzáállásról a csontsovány, nagyon szomorú arccal járó modellekkel?
Nyilvánvalóan azt, hogy az élet rossz, kemény, önsanyargató, mulatságnak benne helye nincs, nem azért vagyunk, hogy élvezzük. El kell fogadni olyannak, amilyen. Élvezetet találni benne bűn, nem sikkes, nem divatos. Egyedül a szexnek van némi létjogosultsága, de azt is inkább valamilyen célra kell használni, semmiképp nem önmagáért. El kell érni vele valamit. Amúgy pedig a fájdalmas életuntság, sőt, életutálat, esetleg némi agresszióval párosulva a jó hozzáállás.

Nem szeretem az ő világukat.

Olyan szó nincs, hogy

kiparodizál.

Apámék

Apuéknál tetőt csináltak, mikor befejezték, apukám úgy döntött, hogy leszaggatja a tévé vezetékét, minek az neki. Aztán csodálkozott, hogy nem jön a műsor, hiába váltogatja a csatornákat. Úgyhogy megkért engem, hogy szóljak a szerelőknek, hogy jöjjenek, csináljanak neki új elérést, de neki nem kell vezeték. Én fizetem anyuék tévészámláját, tehát nekem kellett intézkednem. Ki is hívtam őket, mondták, hogy semmi gond, lehet másik dekóder is a házban, kimennek, megszerelik, kb. 1000 Ft többlet lesz havonta. Pazar.
Mikor apukám meghallotta, hogy mennyibe fog kerülni, hosszasan, napokig kesergett és közölte, hogy neki nem is kell tévé és amúgy is. De persze kell neki tévé, csak nyafogott. Meg úgyis én fizetem.
Elég sokára tudott jönni a szerelő egyeztetési problémák miatt, no de ma végre jött. Még egyszer felhívtam anyuékat, hogy ugye tudják, hogy ma megy hozzájuk, mire apám ismét előadta a nyűgös gyereket, hogy ugyanis neki nem is kell és különben sem lesz otthon.
A szerelő ment, látott, győzött, apám örült végül, közben pedig újra telefonált, hogy valaki felhívta őket, hogy jó-e már a telefonjuk (?) és, hogy akkor mennek és aláíratják velük a valamit. Valaki ment is hozzájuk, anyám pedig aláírta amit az orra elé toltak majd megkérdezte apukám tőlem, hogy anyám mit írt alá.
Itt feladtam.



(Kiderült azért, hogy nem csalók papírját írta anyu alá, hanem tényleg az ellenőrző lapot, de ilyen erővel aláírhatott volna egy termékmegrendelőt is több százezer értékben.)

Két napja ez jár a fejemben

"Kurvára megy a pénz." - mondta anyám és apám is, csak más-más hangsúllyal.

A kolléganőmmel beszélgettünk a minap, mondja, hogy megfőzött másfél kiló gombát pörköltnek, hozzá egy kiló lisztből nokedlit, az szót sem érdemel.
És a fia együltő helyében megevett egy kilónyi gombapörköltet a nokedli jelentős részével. Akkor kicsit elpattant benne valami és közölte vele, hogy azt az ételt másnapra is szánta volna, amikor munkában lesz.
És ez az, amit egyetlen lányos anya sem fog soha megérteni. Képtelen lesz beleélni magát.
A fiam azt mondja, hogy kövérnek látja magát, ezért fogyókúrázni fog. Mostantól csak annyit fog enni, mint egy normális ember...
Időnként elkövetem azt a hibát, hogy panaszkodom a páromnak, hogy a gyerekek megint megették az összes kaját amit két napra főztem (volna). Ő meg mondja, hogy örüljek neki, hogy esznek, legalább nem kell kidobni. Persze ő sem főz minden áldott nap.

Nem lehet ezeket megértetni. Viszont rohadtul bele lehet fásulni.

Vasárnap kirándulni voltunk és amilyen csüggesztően indult, olyan pompás lett a végére. Úgy kezdődött, hogy mondtam, hogy korán kell kelni, hogy induljunk időben, ő meg kérdezte, hogy hajnal 3-4? Persze nevettem, de amikor fel akartam kelni 9-kor és hallottam, hogy a fiam foglalja a fürdőszobát és majdnem 10 óra volt, mire kivánszorgott, akkor valahogy eltört bennem valami... Aztán végül 11 lett, mire úgy-ahogy összekészültünk, a legjobb az volt, mikor még köntösbe öltözve megkérdezte tőlem, aki megreggeliztem, kávét csináltam neki is, meg szendvicseket neki is, összepakoltam, felöltöztem (természetesen), hogy kész vagyok-e. És akkor még megnézték a fiam autóját, hogy honnan folyik belőle az olaj, majd mondta, hogy ennek nem fogok örülni, tudja, de ki kéne mennünk a munkahelyére elhozni valamit és akkor menjünk már be a Belvárosba, hogy azt a valamit odaadjuk valakinek. Igaza volt, nem örültem.
Így hát rém türelmetlenül értünk oda, közben tankolnom is kellett, mert muszáj volt pisilni :), és aztán még az elindulás előtt, tehát még oda se értünk az úton ahonnan a túra indult, meg kellett állnunk, hogy egyen valamit, mert ugye már 1 óra is elmúlt, benne meg az egy kávé lötykölődött. De aztán lehiggadtam, mert most honnan késtünk el, miről maradtunk le? Semmiről. Szóval lehiggadtam és onnantól már jó volt nagyon.
Kérdeztem tőle, hogy szokott-e kirándulni járni, mondta, hogy nem, és, hogy szokott volt-e otthon kirándulni járni? Mondta, hogy ott, aki elmegy a járatlan útra, vagy letér a kitaposott ösvényről az nem normális, úgy is néznek rá, hogy idióta, nem is kár érte, szót sem érdemel, mert valószínűleg soha nem fognak rátalálni és megeszik a vadállatok...
Na igen, meg lehet közelíteni a természetjárást nem teljesen európai nézőpontból is...

És tudjátok mi a legszörnyűbb?

Hogy a piacon, a kocsmában is politikáról beszélnek az emberek. Nem fociról, nem időjárásról, nem az árakról, hanem napi politikáról.
Néha komolyan szeretnék Isaura felszabadítására pénzt gyűjteni.

Feladtam a harsány, küzdős harcot a kisebbik gyerekkel, úgy döntöttem, hogy eztán aknamunkában folytatom. Neki joga van a rendetlenségéhez, joga van koszban élni, joga van felhúzatlan ágyneműben aludni és abban altatnia a kis barátnőjét meg felőlem akit akar, joga van szerteszét hányni a használt ruhákat, poharakat, bögréket, tányérokat mindaddig, amíg nem az én erőfeszítéseim, én energiám, én rendességem semmibevételéről van szó. Szóval mostantól moshat magára, terítheti ki a ruháit, szedheti össze, hajtogathatja össze, rakhatja a polcára szépen, de öltözhet a földről is, vagy a kosárból, ahogy tetszik, miattam nem kell kéthetente ágyat húznia, egy feltétel van: nem csinálhat a lakás többi részein mocskot. Azt viszont be fogom hajtani kőkeményen. Ez nem egy hotel és én nem vagyok fizetett szobalány.



Amikor ilyen ... maradjunk annyiban, hogy csúnya idő van, olyankor nincs semmi más vágyam, csak az én jó emberem finom vállán aludni, odabújni hozzá, szagolgatni és hagyni, hogy öleljen meg, takarjon be puhán a tenyerével, karjával. Elszáll a világon minden bánat, gond mellette. És tudom, hogy ő is így van vele.

Tegnap olyan sokat dolgoztam, hogy még felsorolni is nehéz és fárasztó, és tényleg, próbáltam legalább fejben éjjel összeszedni, hogy miket is csináltam meg, de újabb és újabb dolgok jutottak eszembe, úgyhogy feladtam. Mindenesetre szépen haladtam a dolgaimmal, ami jó. Csak épp estére, mire edzésre indultam már olyan fáradt voltam, mint akin egy úthenger ment át, majd végignyomtam az edzést (beleadott apait anyait az edző, közben meg megjegyezte, hogy talán túl kevés a kardio, mire nem tudtam neki helyeselni, mert épp kilógott a nyelvem és levegő után kapkodtam).
Aztán még anyukám is rám telefonált, hogy de hát nem megyek hozzájuk?, tehát mentem, hazaértem, lerogytam, aztán még kivasaltam két pólót, azt már csak pihenésképpen.
Jók az ilyen napok, az embernek nincs még arra se ideje, hogy sajnálja magát.
Viszont merő egy karistolás a kezem és a lábam.

Előítéleteim rabságában élek

Tudom ezt egy ideje, sokszor rá kell csodálkoznom arra, hogy finoman szólva sem mindenkinek az a természetes, ami nekem.
Tegnap beszélgettem valakivel lakberendezésről. Hogy mennyi bútoruk van és szereti-e őket. Mondta, hogy nem kell szekrény nekik, mert van egy nagy beépített. Kérdeztem, hogy mennyi ruhájuk van. Mire ő azt mondta, hogy "egy férfinak szerintem kell legyen megfelelő mennyiségű..." és itt tovább is gondoltam a válaszát mintegy elébe menve, hogy ugyanis azt fogja majd mondani, hogy inge, öltönye, de nem, úgy fejezte be, hogy "alsónadrágja. Én annak vagyok a híve, hogy az ember vegyen fel minden nap tisztát, ezért van vagy 10-12 darab alsónadrágom."
Az első megrökönyödés után (ami remélem, nem ült ki az arcomra) azt mondtam neki, hogy talán nem az alsónadrágok a legnagyobb helyet elfoglaló ruhadarabjai.

Túlélő lekvár

Találtam tegnap egy 1984-es ribizlilekvárt. A néni, aki csinálta már rég nem él. Férje is meghalt már. A lekvárnak semmi baja, beszáradt, de finom, őrzi a ribizli zamatát.
Szeretnék én is hagyni magam után lekvárt.


Ha álmodom róla, mindig úgy álmodom, hogy él még. Valahol él, eldugott helyen és vagy megtalálom, vagy valahogy kiderül róla, hogy él és vissza akar jönni a munkájába. És megijedek, hogy akkor velem mi lesz, de persze örülök is neki, hogy él, viszont nagyon fájdalmas még álmomban is, hogy akkor miért nem keresett meg ennyi időn át, miért nem volt kíváncsi a gyerekeire? Hogy volt képes élni nélkülük? És én is rosszul érzem magam, hogy miért nem kerestem őt, hogy tudtam nélküle élni ennyi időn át.


Álmomban menekült voltam. Hehe. Buszon mentünk egy idegen városban, rémlik valami, hogy emlékeztetett egy létező városra, ahol jártam már. Elhagytam a cipőmet, nem is találtam meg később sem. Gyorsan kellett menni. Nem volt veszélyes az út, csak kényelmetlen. Össze voltunk torlódva az amúgy normális buszon, mindenféle emberek, olyan művészfélék, gitároztak, ilyesmik. Csak a cipőm, az hiányzott.

Vettem ma pár cipzárt, fölöttem jó hangosan egy férfi kommentálta folyamatosan a híreket. Sokáig keresgéltem a cipzárakat, sokáig volt szerencsém hallgatni, hogy miként kéne halomra lőni a menekülteket, hát micsoda népek ezek!

Közben a Facebookon lassan nincs ismerősöm, aki ne tiltaná le a köpködőket. A lányom meg rémülten küldi nekem egy ismerőse oldalán megjelent írást arról, hogy a menekültek nem ám menekülnek, hanem halomra fognak lőni minket és ne legyenek kételyeink, ezek nem válogatnak, nem nézik zsidó-e vagy cigány (azokért nyilván nem lenne kár), ezek minden jó magyart le fognak lőni. És az illusztrációnak szánt fotón valamilyen arab harcosok felfegyverkezve, elszánt arccal jönnek a képmezőben a néző felé.


Jól van. Rendkívüli állapot elrendelve, egymásnak ugrasztva két, három, sok tábor, lehet áhítozva várni az erős kezet, amely rendet rak. Ultrák az utcákon. Alakul.

Valahogy minden nehezemre esik. Rosszkedvű vagyok napok óta és nem múlik. Pedig a fiam elment és vett nekem a széttört helyett egy ugyanolyan tányért, sőt, laposat is, lilás színben. Mondjuk halvány padlizsán.
És még se. Meg egeret is kaptam tőle, teknősöset, ja, teknős alakú egér... Piros.
A lányom osztálykiránduláson van, rendet raktam a szekrényében, kipakoltam tőle egy csomó nem használt ruhát, táskát, vackokat, alig maradt valamije, meg is sajnáltam.
Úgy érzem, hogy minden rám vár. Rám vár a kert, hogy megpucoljam az ablakokat, anyáméknál is, mert különben nekiáll anyám egyedül. Rám vár a főzés, egy csomó dolog elintézése, járok edzeni (ma elfelejtettem nadrágot vinni, szoknyában adtam elő, jobban ment a vártnál), rám várnak a szennyes ruhák, aztán a tiszták is, a varrás, mert már kiszedtem a lányom nadrágjából a cipzárakat és ki kéne cserélni őket. Minden, minden rám vár.
Én meg legszívesebben egész nap ki se kelnék az ágyból. És lehetőleg ne szóljon hozzám senki.

A párom reggel lebaszott, mert nem megyek utána (újra és ismét) a derékfájásomnak és nem csinálom a gyógytornát se. Igaza van.
A barátnőm lebaszott, mert nem akarok menni vele szendvicseket kenni a menekülteknek, sőt, mostanra ott tartok, hogy az egész civil elhivatottságot elhibázottnak érzem, mert a mi (civilek) vérünk, verejtékünk, pénzünk árán dőlhet kényelmesen hátra az ország és a város vezetése és mondhatja, hogy ennél többet sajna nem lehet tenni.
A másik barátnőm lebaszott (nem négyszemközt), mert miért nem veszem meg én a gyerek tankönyveit. Úgy alakult ugyanis, hogy nem rendeltek neki. És, hogy tudom, hogy nem fogja kivenni a könyvtárból, nem fog tanulni, ha én nem állok a sarkamra. Mégis csak szültem két gyereket, ez az én feladatom, értük kellene éljek.

Úgyhogy most arra jutottam, hogy senkivel nem fogok semmiről se beszélgetni. Nulla, még az időjárásról sem.

Névnapi

Tegnap, az utolsó napon az iskola előtt és azon a napon, amikor már megkaptam a beiskolázási utalványokat és még nem költöttem el az összeset :),  és a gyerekek is, én is ráértünk elmentünk közösen vásárolni. Vettem mindkét gyereknek farmert, a lányomnak blúzt, pulcsit is, aztán bementünk a Butlerhez, ott kapott egy bögrét (nem vagyok komplett, hagyom magam rábeszélni), meg vettem kókuszos ízesítőt kávéba, azt is kérte és magamnak egy nagyon szép kis tányérkát, kéket, már régóta vártam erre, igaz, nem lehet mikróba rakni, de olyan kis helyes volt, nem lehetett ott hagyni.
Szóval haza is értünk később, mert mentünk még anyuékhoz. Mindent kipakoltunk, semminek semmi baja, egyedül a kis tányérka tört el, pedig be volt csomagolva, de dirib-darabra.
Ennyit a névnapomról.