Vasárnap kirándulni voltunk és amilyen csüggesztően indult, olyan pompás lett a végére. Úgy kezdődött, hogy mondtam, hogy korán kell kelni, hogy induljunk időben, ő meg kérdezte, hogy hajnal 3-4? Persze nevettem, de amikor fel akartam kelni 9-kor és hallottam, hogy a fiam foglalja a fürdőszobát és majdnem 10 óra volt, mire kivánszorgott, akkor valahogy eltört bennem valami... Aztán végül 11 lett, mire úgy-ahogy összekészültünk, a legjobb az volt, mikor még köntösbe öltözve megkérdezte tőlem, aki megreggeliztem, kávét csináltam neki is, meg szendvicseket neki is, összepakoltam, felöltöztem (természetesen), hogy kész vagyok-e. És akkor még megnézték a fiam autóját, hogy honnan folyik belőle az olaj, majd mondta, hogy ennek nem fogok örülni, tudja, de ki kéne mennünk a munkahelyére elhozni valamit és akkor menjünk már be a Belvárosba, hogy azt a valamit odaadjuk valakinek. Igaza volt, nem örültem.
Így hát rém türelmetlenül értünk oda, közben tankolnom is kellett, mert muszáj volt pisilni :), és aztán még az elindulás előtt, tehát még oda se értünk az úton ahonnan a túra indult, meg kellett állnunk, hogy egyen valamit, mert ugye már 1 óra is elmúlt, benne meg az egy kávé lötykölődött. De aztán lehiggadtam, mert most honnan késtünk el, miről maradtunk le? Semmiről. Szóval lehiggadtam és onnantól már jó volt nagyon.
Kérdeztem tőle, hogy szokott-e kirándulni járni, mondta, hogy nem, és, hogy szokott volt-e otthon kirándulni járni? Mondta, hogy ott, aki elmegy a járatlan útra, vagy letér a kitaposott ösvényről az nem normális, úgy is néznek rá, hogy idióta, nem is kár érte, szót sem érdemel, mert valószínűleg soha nem fognak rátalálni és megeszik a vadállatok...
Na igen, meg lehet közelíteni a természetjárást nem teljesen európai nézőpontból is...