Bukta és lekvár

Tegnap lebukott a kisebbik gyermek, nem fedte a valóságot az általa elmesélt, és velem megosztott történet. Ilyen volt már a világtörténelemben, de duplán kellemetlenül sült el az egész. Egyrészt a tesóm rám nézett úgy, mint egy Marslakóra, hogy milyen az már, hogy elhiszem a gyerek minden szavát, persze, magamból indulok ki, mert én sose kamuztam fiatalabb koromban (most se jellemző), azt hiszem, hogy a gyereknek is minden szava szentírás, holott ő tudja jól, hogy csak én vagyok naiv.
Másrészt ha mindez nem lenne elég, meg a csalódás, a gyerek elkezdett sírni. Elvonult és a szép arcán csorogtak végig a könnyek és hiába mondtam neki, hogy ő hazudott a fejembe, de állítólag ő nem azon volt megsértődve, hanem tudom jól, hogy ő mindenen megsértődik és, hogy egész délelőtt milyen csúnyán beszéltem vele...
Na igen, csak azt felejtette el a drága szép, hogy úgy mentem el otthonról, hogy épp hajat festettek a barátnőjével, kértem, hogy mindent pakoljon el, aztán mire hazaértem az egész mosdó merő fekete dzsuva volt, amiben keverték a festéket (konyhai edény) szintén fekete, az ecset kimosatlan és úgy általában semmi, de semmi nincs megcsinálva abból, amit kérek. És hiába mondtam neki, hogy a legboldogabb én lennék, ha nem kéne őt cseszegetnem, hogy csinálja meg a dolgait, akarja a halál ötszázszor elmondani, de hát ha nincsenek a munkák megcsinálva, akkor nekem kell, márpedig miért lennék én egy család cselédje, hát hiszen én is egyenjogú tagja vagyok a családnak vagy mifene... Még ha én vagyok az egyetlen felnőtt is :D és még ha csak én keresem az összes pénzt. Hehehe.
Szóval most ott tartunk, hogy lehiggadtam, gondoltam meg kéne ezt a dolgot beszélnünk, ő viszont közölte, hogy nem higgadt le, nem jön ki az ágyából és holnap tervezi megbeszélni az ügyet.
Most akkor a kérdés az, hogy vesztettem, vagy vesztettem? Állni kéne a sarkamra keményen és kiverni az ágyból és úgy szájon vágni, hogy a fal adja a másikat, avagy türelmesen ki kell várni, hogy elmesélje az ő verzióját (ami viszont azért nem túl szerencsés, mert a lebukásnak is két stádiuma volt, az elsőben még más mese volt megosztva velem, simán, pacekba bele, ezért esett rohadt rosszul az egész). Nem igazán szeretnék időt adni arra, hogy komplett mesetörténettel traktáljon, mert arra már valahogy nem érzem magam vevőnek.
Szóval nagyjából vesztes vagyok mindenképp és ezt egy szaros kis 15 évessel szemben sikerült kiküzdenem.
Boldogok az anyák, mert náluk a legnagyobb kincs...

Vásárolni voltunk tegnap

a lányommal. Ő 15 éves, szép kislány, kimondottan jó alakkal a sportnak köszönhetően. Több boltba is bementünk és a végkövetkeztetésem az lett, hogy az összes ruhát rá találták ki. 15 éves, kis mellű, vékony, vagy legalábbis nem elhízott, izmos csajokra. Rajta valahogy minden jól állt.
Burka, bakker, meg egy se volt a boltokban.

Tolerancia

Van egy képem magamról, amelyben egy átlagnál toleránsabb, megértő, empatikus, befogadó nő vagyok.
Aztán hiába olvastam el két dicsérő recenziót is Nagy Kriszta Tyereskova kiállításáról, egyszerűen nem bírom a csajt. Nőt. Hehe. Lehet, hogy a művésznő nagyon ütős, harcos feminista, gondolkodó elme, a kiállítás pedig rettentő tudatos elgondolás, korunkhoz szóló és miegymás, de irritál, hogy a saját testét mutogatja már évek óta. Irritált a cicaharc is és egyáltalán, irritál művészi értéknek beállítani azt, hogy ha valakinek jól néz ki a teste. Vizsgálgatom ilyenkor persze magam, hogy valójában nem az irigység szól-e belőlem, persze lehet, ki ne szeretne remekül kinézni x évesen (fogalmam nincs, mennyi lehet a csaj, közel a 40-hez vagy már fölötte? vagy jóval alatta? az ég tudja, nem látszik a testén a kor). Szóval lehet, igen. Mindig is feszélyeztek azok a nők, akik a nemiségüket kiplakátolták, fegyverként használták, akiknek a homlokára van írva, hogy igen, ezt a fegyvert be fogja vetni, ha törik, ha szakad. Direkt marketing. :)

A másik ami megrengette az önmagamról felfestett toleranciabajnok képet az az ominózus címlapfotó. Amelyen a Kardashian lányok mostohaapja látható, immáron nőként. És a később, az apák napja alkalmából készült közös fotó róluk, ahol az apa egy jól öltözött, középkorú, extra magas nő.
Elvileg nincs kifogásom ilyenek ellen, mélységesen át tudom érezni azok fájdalmát, küszködését, szenvedését, akik úgy érzik, hogy rossz testbe születtek. Aztán elképzeltem, hogy mondjuk apám egyszer csak átoperáltatja magát nővé. Vagy mondjuk anyám férfivá és elmegyünk hozzájuk a gyerekekkel anyák napja alkalmából (mert az apák napja nem divat nálunk). Kéne pár pohár jeges víz, hogy napirendre tudjak térni a változás fölött.
(persze, tudom, ezek nem egyik napról a másikra lezajló változások, no de a változás a lényeg, vagyis lényegi a változás :D)

Jah, van az a mondás, hogy perverzió az, amit én már nem csinálok meg. Valami ilyesmi. :)

Nyár

Most meg épp, már sokadszor meglepődöm rajta, hogy ismerősökön keresztül (mert lájkolták a Facebookon) hány vadidegen kisfiú és kisleány képét látom. Valamint, hogy akár kollégák fürdőruhás fotóit is.
Néha úgy gondolom, hogy de hát miért, hát hiszen látok épp elég kisgyermeket az utcán, kollégával is összefuthatnék épp akár a strandon is, mi ezzel a gond? Aztán meg mégis van valami kínos érzés bennem, hogy hát talán mégse kéne ezt. Jó, forgalmas sztráda ez a Facebook, de valahogy más egy strandon találkozni fürdőruhában más fürdőruhásokkal, legyenek légyen azok akár kollégák is (az ember pironkodik és nem néz oda, vagy felvesz valamit) mint ülni itthon és nézni ahogyan egy felnőtt, komoly kolléga pancsol egy felfújhatós báránnyal egy kádban. :)

A világ rendje

Az az univerzális élmény ugye megvan mindenkinek, hogy az ember (a nő) afelett érzett bánatában, hogy amikor fürdőruhát próbált, a tükör kegyetlen képet festett róla elmegy és vigaszként vesz egy kis sütit és befalja?

Tetszik ez a blog, ahol a régebbi blogjaimat vezettem képtelen voltam ilyen "szépre" csinálni, jó, tudom, messze áll ez a széptől, nekem már az is nagy dolog, hogy képes voltam a hátteret kiválasztani meg fel tudok rakni gond nélkül képeket.
No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy félő, hogy rá fogok kattanni és aztán ideöntök mindent, válogatás nélkül. De hát úgyse olvassa a kutya se, miért ne? :D

Szóval tegnap a barátomnál voltam, híradót nézett. Szegénykém mondta volna a véleményét a hírekről, de már annyira telítődtem megint ezzel az egész közélet/bevándorlók témával, hogy szabályosan öklendeni tudtam volna, rá is szóltam, hogy nekem ne mondja. Alig tudta abbahagyni.
Szóval most egy darab ideig nem szeretnék híreket olvasni. Nem akarok menekültekről hallgatni, szeretnék vásárolgatni, agyatlan, szép tányérokat, meg bögréket is, meg talán ruhákat, meg egyáltalán...

Apropó... ma reggel beszaladtam az Obiba, mert egyszerű, 60-as égő kellett volna, és kénytelen voltam beérni a hiperszuper halogén izzóval. Nem volt teljesen normális 60-as izzójuk. Bakker. Ja, és azért mentem oda, mert már tegnap is szükség lett volna rá, a fiam el is szaladt érte a közeli villamossági szaküzletbe, de ott is épp kifogyott. Mi ez már??

Tegnap óta azon töprengek, hogy talán nem vagyok én a világ legjobb anyukája, nagyon nem (hehe), de azért csak meglett a gyerekeim önállóságra nevelésének eredménye. Legalábbis mindig azt próbálom mondogatni nekik (és próbálok magam is ehhez igazodni), hogy a tetteinkért nekünk kell vállalnunk a felelősséget. Jó, hát persze, van olyan, hogy meggondolja magát az ember. De még hányszor! No de aztán azt elvárni valakitől, hogy találja ki a gondolatunkat és aszerint viselkedjen, enyhén szólva is botorság.
Ezzel szorosan összefügg aztán az is, hogy bármennyire is szeretnénk a gyerekeinket megvédeni a világtól meg az ő csúnya, bántó, ártalmas szándékaitól amelyek majd mind-mind össze fogják törni a gyerekünk kis szívét és rózsaszín lelkivilágát, ez a kísérlet kudarcba fog fulladni. Nem tudjuk senki helyett élni az életét, lett légyen az akár a saját gyerekünk is. Nem lehet megélni helyettük a bánatokat, kudarcokat, a tetteik következményeit. Akármennyire is mondjuk, hogy higgyen nekünk, mert mi már voltunk ilyen helyzetben, nem fog ez egy fikarcnyit sem segíteni, mert neki, saját magának kell megélnie, átélnie minden egyes tapasztalatot, hogy az építse aztán a személyiségét. Tudom, ezt belül mindenki tudja és azt is tudom, hogy milyen marha nehéz tehetetlenül nézni a gyerek szenvedését a saját érzelmeitől, no de hát...

Csináljam meg itt a blogomat? Olyan szép a kis felülete, lehet képet beszúrni egyszerűen, jaj de jó! Szeretnék egy hangulatos kis blogot, egy amolyan kis belvárosi leánylakást, ahová el lehet bújni, gyertyák lennének benne, csupa válogatottan szép tárgyak, semmi fölösleges.
Keresek egy képet. Hátha képes leszek rá, hogy beszúrjam. :)