Nem vagyok normális

Meghalt az a szerencsétlen fickó, aki egyedül akarta átszelni az Antarktiszt. Henry Worsley, álljon itt a neve, megérdemli.
Emberfeletti teljesítményt tudhat magáénak, bele se vágnék ilyen kalandba. Még a gondolatáig sem jutnék el.
Csak hát. Annak idején megvolt a lesújtó véleményem Britney Spearsről amikor úgy nyilatkozott, hogy irigyli azért az AIDS-es kisgyerekeket, hogy ehetnek, mégis csontsoványak.
Én meg ettől a sok szenvedést kiállt, halott fickótól irigylem a 70 nap alatt leadott 20 kilóját.
Hát tényleg nem vagyok komplett. Szégyen.

Tájékozódás

Nőgyógyászt keresek. Akihez ezer évvel ezelőtt jártam, már nem rendel ott ahol régen, utána menni nincs nagy kedvem. Voltam a körzeti nőgyógyásznál, enyhén szólva nem nyerte el a szimpátiámat, utána nem sokkal magánrendelésen próbálkoztam, de valahogy ő sem volt az igazi. Rébuszokban beszélt és nem tudott segíteni a bajomon.
Gondoltam nem azért élünk a XXI. században, hogy ósdi szisztémákkal (ismerősök megkérdezése, telefonkönyv) keressünk szakorvost, nekiálltam a neten nézelődni. Jól tettem, mert fotóval illusztrálva találtam is vagy 70-80 orvost, akár be is jelentkezhettem volna bármelyikőjükhöz online.
Alaposan megnéztem az összes orvost, kiszűrtem először azokat, akik túl messze rendeltek. Aztán azokat, akiknek a kezei közé semmiképp sem mennék, mert nem szimpatikusak.
Nem is maradt senki.

:D

Végre

Tegnap végre jó napom volt! Találkoztam a barátnőmmel, elmentünk együtt vadulni :D amúgy öregesen. Először a Hold utcai csarnokot kerestük fel amiről nem is tudtam, hogy mennyire szép épület, olyasmi mint a Vámház csarnok, csak kicsiben. Sajnos a tél és a KDNP együttes erővel elintézték, hogy szombaton délután 2 után nem sokkal kihalt volt a hely, minden zárva vagy épp csak nem zártunk még be, de azért egyetek már gyorsan, hadd menjünk haza-hangulatú. Úgyhogy enni ott nem ettünk, legfeljebb szemmel faltuk a gasztroipar legújabb gyöngyszemeit, amiben az volt a jó, hogy sokkal olcsóbban ki lehetett hozni így, mint ha szájjal csináltuk volna. Hehe.
Aztán átsétáltunk a Szabadság tér másik oldalára, ahol - emlékszem - többször is finomakat ettem nyáron egy klassz kis kiülős helyen, ami persze télen (tél van, babám!) nem kiülős és egyáltalán nem tűnt hívogatónak. De sőt.
Akkor átmentünk az Édesmindegybe a Pozsonyi utcába, ez végre egy nagyon kellemes kis hely, elenyészően aprócska hibával, hogy ti. rohadt drága. Én legalábbis erősen sokallom a 800 Ft-ról induló sütiárakat meg azt, hogy több mint 6 ezret kellett fizetni 3 sütiért és valami kis innivalóért. De azért persze jó élmény volt, fogok ilyet csinálni egyedül is (igen, meg fogom tenni, egy életem, egy halálom! és gyalog megyek!).
(És mellékesen otthon, megihletődve az Édesmindegy gombás tarte-jétől, ami azért annyira nem volt elképesztően finom, megcsináltam az én variációmat, mert épp volt otthon gomba és nem tudtam mit kezdeni vele eddig, no de most! És szerintem sokkal finomabb lett mint az inspirációt adó, nagyon meg voltam elégedve vele.)
No de a nap legjobb része az volt, amikor hazavittük a páromat és kettesben még elmentünk vásárolni, majd miután a barátnőm haza szállított még közel egy órát dumáltunk az autójában. Ez volt az egészben a legjobb, komolyan. Valahogy mintha le lettem volna porolva. :) A barátnőm ébresztett rá arra, amit amúgy már tudtam magamtól, de mindig elraktam a tudatom egy elhagyott és változtathatatlannak elkönyvelt, beletörődős szegletébe, hogy én ebben a lakásban, a mostani állapotában sehol nem érzem jól magam. Régen megvolt a kis kuckós helyem a nappaliban, volt egy klassz kis kanapé (amin most alszik a fiam és gyakorlatilag nem kanapé, hanem egy kinyithatós ágy, de összecsukva egy teljesen jó kis kanapé, Helsinki kanapé néven futott annak idején, most a fiam rendes matraccal alszik benne), és a kanapé mellett volt egy olvasólámpa. Meleg is volt a nappaliban, ott van a legnagyobb fűtőtest, szép világos volt. Most meg száműzve lett a kanapé és ezzel együtt az olvasási, lazítási lehetőség egy nagyon hideg fal elé (mögötte a természetesen fűtetlen kamra van, nyitott ablakkal, másik oldala főfal, a kertre) és nincs világosság, egyáltalán. Mert az ablak maradt a fiam szobáján, itt csak pár üvegtégla meg a nyitott ajtó engedi be a fényt. Télen még hervasztóbb mint nyáron. Az állólámpát pedig átszereltem annak idején, megcsináltattam hozzá az új búrát, de nem volt igazán jó helye neki és szerintem ez okozta a halálát is. Megnyekkent a szára, szerintem valaki belerúgott egy jókorát, úgyhogy a lámpabúra maradt, a lámpatest viszont szemétre került.
Az én hálószobám pedig hiába a legnagyobb szoba (erre döbbentett rá a barátnőm) ott sem vagyok szívesen, mert egyrészt nem szívesen ülök egy székre az íróasztal mellé (a fiam elkobozta az ő vacak széke helyett az én szeretett, kényelmes székemet) és hiába a szék amit restauráltam és szépre kárpitoztam, ha nem az asztalhoz való magasságú és a szobámban hideg van. Nem szívesen vagyok ott. Tehát ott a legnagyobb szoba, amit gyakorlatilag csak arra használok, hogy tárolok benne és alszom ott. Pedig a színeit imádom, jó belépni, fincsi, meleg, szép. De mégsem.
És akkor a barátnőm mondta, hogy de hát miért nem dobom ki az íróasztalt? (Egyébként tőle kaptam, valószínűleg ez is szerepet játszik abban, hogy nem akaródzik megválni tőle.) És tényleg. Miért is nem? Hiszen csakugyan nem rajzolok már mellette, nem valószínű, hogy fogok valaha, a laptopomat sem ott tartom, a szék meg... hát az mindenre jó, csak belekuporodni nem. Úgyhogy elhatároztam (köszi Ildi!), hogy veszek egy kényelmes fotelt. És esetleg egy aprócska asztalkát, amire a laptopomat, de adott esetben egy tálcát két bögrével is rá tudok tenni. Hogy ha netán vendég jön hozzám, akkor le tudjam ott, nálam ültetni. És minek nekem az a szekrény is? A sok kacatot biztosan el tudnám máshol is helyezni, zömében újságokat tartok benne meg mindenféle varrással, kreatívkodással kapcsolatos dolgokat. Ilyesmik vannak az íróasztalomban is, ezeknek azért kellene helyet találni. És milyen jó volna, ha megcsináltatnám a teraszt is és legalább nyáron ki tudnék oda ülni egyből a szobámból. Kinyitnám az ajtót, jönne be a fény és a meleg, mert még nyáron is hideg az a szoba. Úgyhogy megint vannak tervek.
A kerttel is fogok megint kezdeni valamit, idén tovább rendezem és végleg szét akarom kapni a csúszda maradványát, lenne belőle kis tárolóházikó. És muszáj lesz a térkövezést megcsináltatni, nem állapot ez, hogy térdig sárosan mászok ki s be a kocsiból.
Örök hálám a barátnőmnek, hogy kiráncigált ebből a minden mindegy állapotból, végre azért várom a tavaszt, hogy elkezdhessek rámolgatni.
Azt is elhatároztam, hogy megkérem a fiamat, hogy az ő íróasztalát is vigyük ki a szobájából, még talán módosítom annyiban, hogy lehet, jobb lenne a számítógépasztalát kivinni. Helyet nyerne és a radiátor se lenne annyira eltakarva, adott esetben kényelmesebben tudna valaki nála aludni. Mindenképp nyerne vele szerintem. Majd bevetek mindent, hogy rábeszéljem. :)

Fel kéne ezt a nőt (a barátnőmet) íratni időnként receptre mindenkinek.
De jó nekem, hogy vannak ilyen emberek körülöttem!

Évértékelő

Már, hogy az idei évemet értékelném eddig, a tavalyi rég volt, meg nem is vagyok képes visszaemlékezni, bár arra még tisztán, hogy akartam arról is írni évértékelőt, de ... *lemondó legyintés*.
Szóval idén még valahogy nem sikerült semmi se. Se jól, se sehogy. A betegségből nem tudtam teljesen kilábalni, kedvem még semmihez se nagyon volt, edzeni se nagyon járok el, pedig kéne, de eddig egyszer voltam mindenféle szempontból olyan kondícióban, hogy képes legyek elvonszolni magam. Holott nagyon is jót tesz, érzem én, tudom én. Meg be is vagyok fizetve. :D
Tegnap megint sajnáltam magam, hogy mennyire nincs kedvem semmihez, időnként pedig vannak terveim, de aztán... mint például ma. Elterveztem, hogy elmegyek autót mosatni, tankolni, DM-be, de sőt, akkor már a KÖKI terminálba. Tankoltam is, a mosó épp nem működött, valami üzemzavar volt, a KÖKI felé vezető út egy része le volt zárva, jó, ez nem akkora probléma, mire a KÖKI-be értem, addigra kezdtem rosszul lenni. Melltartót akartam venni, persze amilyet szerettem volna nem volt leértékelve, ami le volt és felpróbáltam az nem állt jól, és akkor már elég rosszul voltam, gyorsan bevettem egy gyógyszert, de nem segített, megvettem még amit akartam, aztán hazafelé már erősen kívántam, hogy ne taccsoljak a kocsiba. Volt már jobb napom is. És valahogy minden napom eddig idén még valamiért félresikerült. Még a zömében jó napokban is volt valami oda nem illő apróság, ami elcseszte. Remélem átfordul ez most már hamarosan, mert nem lesz jó vége. Amúgy is úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger, a KÖKI-ben a Scitec-es kisfiú is megállapította, hogy nagyon be van görcsölve a csuklyás izmom, azt mondta, biztos a hátamban is van egy nagy csomó, mondtam persze, de akkor már nagyon rosszul éreztem magam, mire mondta, hogy ne vegyek mindent a vállamra (hehe) és, hogy mosolyogjak és igyak többet. Hehehehehehehe.

Tegnap azon gondolkodtam, hogy miért nem járok már például sétálni? Régen a férjemmel sokszor mentünk, csak úgy belestünk a házakba, vagy csak egyszerűen mászkáltunk a környéken. Most meg már semmi ilyet nem csinálok, pedig Budán is milyen jó lenne, a Vízivárosban, Krisztinavárosban, mindig is tetszett az a környék. De nem megyek. Jó, egyedül nem akkora élvezet, de például miért nem megyek el egyedül sütizni? Nem értem magamat. El is határoztam, hogy el fogok menni, de aztán valószínűleg az lesz, hogy ilyen hidegben mászkáljon a halál. De hogy magamon kívül ki tud ebből a kedvetlenségből kirángatni, nem tudom. Mi a fene lett velem? Vagy csak annyi, hogy túl messze lakom a belvárostól? Baszki, a nem messze lévő erdőbe is mehetnék sétálni. Miért nem megyek? Boltba se szívesen, sehova se szívesen megyek már. Nem okoz örömet.

Anyám megint pörög... Annyira ismerős ez gyerekkoromból. Csak már nincs pénz amit költhetne. Szegényke. :(

Angolok

El tudjátok képzelni, hogy egy magyar ismeretterjesztő filmsorozatot egy öreg, kövér, nem igazán szép, annál inkább férfias nőre alapozzanak? Mert Angliában ilyen is van. Itt van mindjárt Christine Walkden. De emlékszem még arra a sorozatra, amelyben két öreg, kövér nő főzött. Ittak is rendesen és elképesztő humoruk volt. Talán több sorozat is készült velük, valamikor láttam is egy epizód néhány jelenetét az egyikükkel. A másikuk meghalt azóta.
Szeretem a szép embereket én is, sőt. De utálom ezt a mindent átható, megfellebbezhetetlen szépség-, és fiatalság-dicsőítést.
Éljenek az angolok! :)

Introvertált

Egész gyerekkoromban a társaság közepe voltam. Két csapatra szakadt még általánosban az osztály, az egyiknek én voltam a hangadója, a másiknak értelemszerűen egy másik lány. :) No de a lényeg, hogy egyáltalán nem voltam egy magamnak való, visszahúzódó kislány, hanem inkább nagyszájú, a kelleténél többet beszélő, okoskodó valaki. A gimiben is kb. ilyen maradtam, nem azt mondom, hogy a társaság közepe lettem volna, de egyáltalán nem amolyan "oda rakom, ott marad" típus.
Most meg olvasom az introvertáltakról szóló leírást (semmi tudomány, csak szórakoztató újságcikk) és az összes pontban magamra ismerek. Nem szeretek telefonálni, sőt, azt se szeretem ha felhívnak, élvezem, hogy egyedül lehetek, pazar programnak tartom ha leülök egyedül egy újsággal és kimondottan félek elmenni zenés szórakozóhelyre. Konkrétan tartok tőle. :) Pedig régen mit nem adtam volna, ha mehettem volna.
Olvastam régen azt is, hogy az ember egy idő után átfordul pont az ellenkezőjébe, mint amilyen gyerekkorában volt, lehet, hogy már itt tartok. Vagy csak egy öreg, fázós, itthonról kimozdulni képtelen, gátlásos néni lettem. Más tekintetben meg pont leszarom, hogy ki mit gondol. Na jó, most épp nem tudom eldönteni, hogy ez itt már a vég, vagy érdemes megvárnom vele pár évet.

Banális

Fáradt voltam ma, keveset aludtam, gondoltam délután pótolok egy kicsit, persze anyám felébresztett a telefonjával egy teljesen banális dolog miatt. Próbáltam visszaaludni, de akkor meg a tesóm hívott fel a mobilon. Aztán történtek további banális dolgok amik miatt aztán a párom cseszett le, hogy mennyire nem állok a sarkamra, de még elmesélni is fárasztó lett volna, hogy pontosan hogy is volt, amúgy meg igaza van jórészt és most dühöngök és várom, hogy mások osszák be megint az időmet és banális, banális, banális.
Pfej.

Ja, és tegnap azért nem akartam átmenni (a barátomhoz), mert apukáméknál ünnepeltük apukám szülinapját. És egyrészt irtózatos módon bekajáltam (ez az új hobbim, már egész ügyesen csinálom), másrészt apukám hosszasan fejtette ki azon tézisét, miszerint azért helyszíneltek az utcájuk sarkán egész nap a helyszínelők, mert David Cameron itt járt. Ez annál is inkább valószínű, mert ez a hely alig pár utcára (és egy vasúti sorompó által elválasztva) van attól az úttól, amely a repülőtérre vezet. És ez csak egy volt az esti termésből, van ott még, ahonnan ez jött jeligére.

Na, ma megtudtam egy másik blogból (mire jó a blogolvasás), hogy egy ilyen torokgyulladásnak a kifutási ideje 10-14 nap. És nem lehet mit tenni ellene. Mondjuk én beszedtem az összes antibiotikumot, a hangom sem csúnya már, csak még azért érzem, hogy nem az igazi és a kedvem..., nos az egyszerűen nincs.
Meg is kaptam a barátomtól, hogy már biztosan nem szeretem és vele van bajom, miért nem mondom meg neki egyenesen és jajajaj, mert ma és hát igen, már tegnap sem volt kedvem átmenni hozzá. Nem beszélve arról amikor ő aludt nálam, mert ugyan kedves voltam meg minden, de aludtam mint egy rozsomák. Ezt a kedvességet persze csak én mondom, mert ő semmi ilyesmit nem vett észre, ez csak nekem tényálladék, számára semmiféle enyhítő körülményként nem fogható fel. Ahogy az sem, hogy azért is nem mentem ma hozzá, mert megint meghalt az akksi az autóban és fel kellett tölteni hirtelen, holnap pedig dolgozni megyek és itthon van akksitöltő, nála meg nincs. Mivel felajánlotta, hogy reggel, ha nem indul a kocsim, bebikázza nekem. Azért azon eltöprengtem, hogy ha tényleg erre lenne szükség, mi módon hajtaná végre. Van-e olyan bikakábel, ami átér egy fél háztömbön, mert, hogy mellé vagy legalábbis a közelébe nem tudok parkolni, arra ugyanis nincs engedélyem és még az sem biztos, hogy a háza közvetlen közelében találnék parkolót. Őt úgy látszik nem hatják meg a kisszerű dolgok, biztos szóra sem érdemes. Meg tuti van valami varázsereje is amivel felkapná az autómat és odatranszportálná a sajátja mellé, bár ezzel az erővel engem is eldobhatna a melóba. Mint superman. Majd kapaszkodnék. Szerintem ettől csak az óv meg, hogy védeni szeretné az amúgy is fájós torkomat.
Csak ez lehet a magyarázat.

Agymenők maratont tartok

Különben meg

ha az ember végre feladja az amúgy esedékes és most már tutira, és tényleg és komolyan elhatározott 8549. fogyókúráját, a legjobb, ha beteg lesz. De sőt, ez minden hízókúrák alfája és omegája. Mert edzeni járni betegen ugye nem lehet, hidegbe kimenni nem jó, dolgozni nem jár az ember (mert így jött ki, de másokat azért még kiírhat az orvos ha kell) és ilyenkor nem marad más hátra, mint, hogy egész nap ül az ember bebugyolálva finom meleg és puha takarókba, tea kézközelbe készítve, mellé kis sós mogyoró az egyhangúságot megtörendő és ha néha feláll (az ember, nem, nem én, dehogy), akkor változatosságképpen bekap egy-egy csokigolyót ami svájci és kedves barátnőjétől kapta karácsonyra. Közben lehet tévézni, bámulni a számítógépet, blogot írni(!), olvasni, a múltkor már színezgetni akartam, csak nem tudtam mit, lehet mondjuk varrni is, de azt már csak végszükségben, ha csakugyan nincs más. Minden mást szigorúan tilos.
És akkor végre megvalósul gyönyörű képességünk, a rend zsírdisznóság.

Jó, ez egy lamantin. De milyen bájos!

How hot are you?

Megcsináltam ezt a tesztet. Próbáltam több különböző képemmel, egyikkel sem tudtam a legrondábbnál jobb eredményt elérni és a legszebb, hogy a szerintem egyik legjobb képemen 65 évesnek saccolt. :))
Mindig tudtam, hogy nagyon szép nem vagyok. :)








(Kiegészítés 01.16. :A barátom azt mondta mikor említettem neki, hogy Oprah Winfrey milyen helyes, hogy nála még én is szebb vagyok. Na. :D)

Bűn és bűnhődés Pesten

Nemrég tudtam meg, hogy anyám (elmondása szerint) hatodikos korában, de szerintem később lehetett az, megbukott kémiából. Azért gondolom, hogy később lehetett, mert tán még akkor sem volt kémia hatodikban, de a történet szempontjából mindegy is és talán még az sem stimmel, hogy ebből az egy tárgyból bukott volna, mert akkor nem kellett volna osztályt ismételnie. Márpedig kellett. A történet anyukám szerint az volt, hogy őt, mint koraszülött és erősen hátrányos helyzetű, nagyon vékony, alultáplált és meglehetős szegény családból származó kislányt kivitték Németországba valamilyen segély vagy kárpótlás gyanánt, hogy kicsit felhizlalják. (Ebből a leírásból is a tényközlés csak annyi volt anyukám részéről, hogy sovány volt. A többit én tudom, szerintem valahogy az a szegénység már akkora volt amiben élt, hogy meghaladja a sajnáltatás szintjét és nála elérte a szégyenküszöböt.)
Szóval talán 3 hónapot volt kinn Németországban és amikor visszajött nem ment neki a kémia. A továbbiakban az ő szóhasználatával írom le az eseményeket. Tehát amikor visszajött, a szemét tanár minden óra elején kihívta őt és fel kellett mondania az előző leckét hangosan. Anyám gyűlölte ezt és nagyon nehéznek találta, mert egyszerre kellett az előző és a soron lévő tananyagot is megtanulnia és bár négyesnél rosszabbra soha nem tudta a tanárnő értékelni, de az a rohadt kurva azt mondta az anyjának, hogy jobb lesz ennek a gyereknek megbuknia, úgyis olyan kis sovány. Pedig ő a mai napig is sovány.
Így hát jóanyám megbukott és évet ismételt. Nem is ment el az osztálytalálkozóra amiatt a rohadt kurva miatt, hiába hívta őt a Lujzi. :)
És ezt olyan hévvel, olyan erővel mondta, mintha csak tegnap történt volna, dolgozott benne az indulat, holott, ha jól számolom 50 évnél is több eltelt azóta...
Különben úgy jött elő a történet, hogy nem ment el a volt munkahelyén, a nyugdíjasoknak rendezett mulatságra sem, mert arról a munkahelyéről is méltatlanul rúgták ki. Hogy őszinte legyek, ez sem egészen így volt, mert először vagy 20-25 év munkaviszony után ő mondott fel, pedig nagyon jó helye volt, képzettségének nem megfelelő munkát végzett, de ügyes volt, megoldotta. Megbecsülték, csak valamikor besokallt, ő amúgy sem volt soha az a simulékony fajta, meg aztán nehezítette az életét a mániás-depresszió. Tehát egyszer felmondott és elkerült egy ezerszer rosszabb munkahelyre, némileg magasabb fizetésért, viszont rettenetes kollégák közé. És akkor visszavette ez a munkahely talán egy év után egy másik pozícióra, ez már kevéssé volt jó, viszont a végzettségének inkább megfelelt. És innen rúgták ki - szerinte - méltatlanul.
Anyukám pedig dédelgeti magában ezt a sérelmet, holott ez is már vagy 10-15 éve történt.
Pedig ő az az ember, aki úgy tud megsérteni másokat, hogy észre sem veszi. :)
Ahol dolgozott, ott csupa tudományos munkatársak voltak, nemzetközileg is elismertek. Egy szilveszteri munkahelyi bulin történt, hogy anyukám egy orvoskutatóval táncolva a következőt kérdezte a férfitól:
És mondja doktor úr, szeret táncolni? És az igenlő válaszra ártatlanul: Akkor miért nem tanul meg?  :D



A gyerekeimnek is mindig mondom, hogy ne rágódjanak régi sérelmeken, próbálják magukat mindig a lehető legjobban érezni, ezt én is már csak idősödő fejjel látom be, de soha, senki nem fogja magát helyettünk jól érezni. Ha buli van, ha ünnep, ha bármi, csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Senki más nem fog hangulatot csinálni nekünk, senki más nem lesz felszabadult és boldog helyettünk.
Ennyi a tanulság kedves internetező gyerekek, mind a kettő, vagy egy, aki olvassa a blogomat.

El ne felejtsek majd valami évértékelőt írni, meg tervet erre az évre.

Ma amúgy pár dolgot elfelejtettem. Például tésztát tenni a levesbe, élesztőt rakni a kenyérbe és még valamit, csak azt is elfelejtettem, hogy mit.

Képek

Talán névnapomra, igen, azt hiszem arra kaptam a barátnőmtől egy olyan képkeretet, amelyikbe egy csomó fotót lehet belerakni. Sokáig tartott összeválogatni, hogy miket tegyek bele, mert alapvetően 9x13-as képeink vannak (persze régről, még a filmes fényképezőgép korából) és ebbe 10x15-ös képek valók. Aztán újabb probléma merült fel, hogy nem volt itthon képszög és a boltban sem kaptam. De ma rendet raktam és kutattam sokféle fiókokban és dobozokban és találtam két képszöget. Úgyhogy fel is applikáltam a falra a keretet.
A fiam észrevételezte és ezt mondta: Óh, és te miért nem vagy rajta?
- Én nem szoktam a képeken rajta lenni.
És tényleg.


Anyámék éveken át nem vették észre, hogy a lakásukban sok-sok fotó van kitéve a gyerekekről, magukról, a tesómról kiskorából, nagykorából, nagyanyámról, de a (volt) férjemről egy darab sem volt. Aztán lett egy. Évek teltek el amikor rólam is kikerült egy igen előnytelen, béna kép.
Így megy ez. De legalább a fiamnak és a lányomnak hiányoznék. :)

Nem akarok dicsekedni, de

új csaja van a pasimnak. Egy öreg bácsi. Vagyis ez a régi, csak ilyen lett a hangom. Annak is örülök, hogy legalább valamilyen, lehetne rosszabb is, de kétségtelen, hogy nem esik jól a beszéd. Édes jó anyámék minden alkalommal amikor érdeklődve felhívnak nem hagyják ki, hogy a tudomásomra hozzák - ha nem tudnám -, hogy olyan a hangom, mint egy férfinak.
Még jó, hogy felmentésen vagyok, nem kell bejárnom dolgozni, bár szerintem kiírt volna az orvos, kaptam antibiotikumot is. Azért nem pont így képzeltem az új év első napjait, tele voltam tervekkel. Most viszont pár napig az ágy és a kanapé közti közlekedés kötötte le az időm jelentős részét, meg az ezeken való minél kényelmesebb elhelyezkedés és az alvás.
Ma azért főztem is, de sőt, tegnap leszedtem a karácsonyfát, mert hullott szegény cefetül. Én is hullok cefetül.