Múzeumokról, kollagénről

Most nyáron három említésre méltó kiállításon voltam, egész pontosan két helyszínen. Az első két kiállítás mintegy 2 in 1 a Nemzeti Galériában a kötelező Picasso és Modigliani volt. A Picasso kiállítás amolyan jó volt, szép volt, voltunk itten már, jé, milyen érdekes ez a kék korszak, milyen kár, hogy egy darab festmény nincs kiállítva a korból, jé, mennyire utálta a háborút, milyen kár, hogy a Guernicáról még egy fotó sincs, milyen érdekes ez a kubista korszak, persze Avignoni kisasszonyok sem nincsen, volt viszont egy festmény, ami mellé talán oda lehetett volna biggyeszteni Klimt Csókját, hátha valakinek nem ugrik be és nem unta még szarrá, de érdekes lehet, hogy két ember, akik közt kb. 20 év korkülönbség van mennyire másképp fogják meg ugyanazt a témát. Olvastam amúgy kritikát a kiállításról, az illetőnek is az hiányzott, hogy ha másképp nem, legalább vetítve mutassanak már több képet. Amúgy volt még egy ilyen óriási hiány, hivatkoztak egy bizonyos Manet képre, a Reggeli a szabadban-ra, hogy ez a kiállított festmény annak egy újragondolása, de nem tudták volna odapakolni egy sajtcetlin az illető képet. Én azért megkerestem gyorsan a neten és megmutattam a lányomnak, hátha nem jön elő épp flottul az agyi tekervények rejtekéből. Mert miért is jönne. Elvégre nem művészettörténészeknek van csinálva egy-egy ilyen kiállítás. Szóval rám különösebben nagy hatást nem tett a kiállítás, nagyobb volt a füstje mint a lángja, ha lehet ilyet mondani, mindenesetre látványos volt az óriási molinón megjelenő portré a festőről. Csak hát az arcát azért ismeri a nagy többség aki elmegy ilyen helyre.
No de.
Az épület másik, ellenkező oldalon lévő zugában volt megrendezve a Modigliani kiállítás, ami azért bizonyult pompás ötletnek, mert át kellett menni a fél Galérián. És ha már átmentünk, én legalábbis meghökkenve vettem tudomásul (emlékeim szerint talán ha egyszer voltam ezer éve a MNG-ban), hogy az összes általam ismert nagy mű ott lóg a falakon. Döbbenetes élmény volt. Mászkálhat az ember Munkácsyk, Paál-ok, Mednyánszkyk, Csontváryk, miegyebek között, mellékesen meg megnézhet egy-egy óriási szárnyas oltárt. Hihetetlen kincsek, nagyon örültem nekik. Megyek majd máskor is az állandó kiállításra.
(A belépő amúgy a két kiállításra kettőnknek a lányommal 6300 vagy 400 jó magyar forint volt. Nem merném állítani, hogy a kultúra nem a gazdagok kiváltsága. :( )
És akkor a Modigliani kiállítás. Ez viszont nem volt csalódás, volt egy-két igen erős kép, utóbb olvastam, hogy az egyiket Tokióból kapták kölcsön, magángyűjteményből. Modiglianit mindig is szerettem, nem csak a festményei miatt, hanem, mert nagyon ellentmondásos, számomra megfejthetetlen volt az élete. Legalábbis elképesztő, hogy az az ember, aki életben veri a nőket, csúnyán viselkedik velük miképp tudja annyira éterien, lágyan, szeretettelin ábrázolni őket ecsettel a kezében. Fura. Azt hiszem a lányomra is nagy hatással voltak a festményei, örülök, hogy látta őket.


A másik váratlanul csudálatos élményem Sopronban ért, a Bányászati Múzeumban. Tk. ezt egy bloggernek köszönhetem, Isolde a blogger neve, ő ajánlja mindig ezt a múzeumot, önkénteskedni is szokott ott. Ha épp nem kisbabát szül. :) Azért sokat nem vártam tőle, mert hát tudjuk milyenek a bloggerek :D, fel tudnak lelkesedni olyan dolgok iránt is, amelyek közérdeklődésre minimálisan tartanak csak számot. Viszont ez a múzeum valóban pompás! Az elején nehezen indul, bár én tudok gyönyörködni a rialitban és az andezitben meg a kőszénben is, de valljuk be, hogy nagy fekete és esetleg barna kövek látványa vitrinekben nem annyira nagy horderejű látnivaló. A következő termen is átszaladtunk anélkül, hogy tüzetesen megvizsgáltuk volna az összes bányászokat valaha és a világon bárhol ábrázoló miniatűr vagy nagyobbacska figurát. Viszont. Egy teremben be van rendezve többféle korból származó bányarészlet. Ez már döfi. Lehet látni, hogy milyen az alátámasztás, milyen szállítóeszközöket használtak, az hogyan mozgott. Milyen szerszámokkal bányásztak és egyáltalán. Nagyon klasszul néz ki. És ez még semmi, mert utána jött egy olyan terem, ahol mindenféle makett gépeket lehetett működésbe hozni és azok hozták fel a vizet, meg mentek előre meg mindenféléket csináltak. Jó, néhány nem működött, de hát semmi sem tökéletes. És volt egy tábla is, ahol az éremmániákusok tölthetnek el hosszú perceket, ki lehet keresni mindenféle pénzérméket, egészen régiekről vannak adatok, fotók. Ez engem kevéssé villanyozott fel mint a teremőr bácsit aki láthatólag leginkább ezekért az érmekért élt-halt, én próbáltam a gépekről kifaggatni. Több-kevesebb sikerrel. No de aztán ott volt még a játszóház! Már az, hogy csúszdán lehet lecsúszni és a magamfajta túlkoros és túlsúlyos nénik is lecsúszhatnak, hát ez tízezer pluszpont. De aztán lehet beállni kereket forgatni, telefonálni, lehet csillét toligálni ide-oda, be is ültettem a fiamat és toltam jó pár kört, és mindez a föld alatt, sötétben és kis alagutakon. Ha csak ide megy be az ember gyereke, már akkor is megéri a belépő árát. Sok ilyen múzeum kéne még, azt mondom.



És akkor egészen más tészta. A kollagénről szeretnék még írni pár szót, kedves blogolvasók, mind a senki, no de úgyis magamnak írok.
Szóval a kollagén ugye állatokban megtalálható anyag, zselatin, porc, fülkagyló, miegymás. Nélkülözhetetlen a porcokban és a csontok körül, mivel ez az anyag biztosítja azt, hogy a csontok ne egymáson csuszatolódjanak, hanem jól megkenve surranjanak szépen, ahogy azt egy rendes gépben kell. A kollagént mindenféle dolgokra használják a szépségiparban, befecskendezik a bőr alá, töltenek vele, táplálékkiegészítőként szedetik, vagy csak rákenik a bőrre, hadd hasson. Amúgy van egy régi bejegyzéstémám, ami azt járná körül, hogy miként csesszük el a táplálkozásunkkal az egész mozgásszervi egyensúlyunkat, hogy ugyanis az értékesnek tartott fehér és vörös húsokat esszük csak meg és a porc, bőr ilyesmi csúnyaságnak számít, szemétnek, kell a fenének, pfuj. Aztán megvesszük ezeket a dolgokat dobozban, mert az persze nem pfuj.
És itt jön amiről írni akartam. Edzésen az egyik csaj panaszkodott a másiknak, hogy vett kollagént, szedte is. Csak aztán megnézte, hogy miből is gyártják és amióta látta, hogy sertésből, mindig érzi rajta a disznószagot, képtelen többé megenni. :D
Így járunk mi lassan, a legváltozatosabb érdekességeket hallom amúgy: szóját nem eszik valaki, állati fehérjét sem, inkább megveszi a növényi fehérjét, ami viszont ehetetlen. Pedig a zöldborsófőzeléket valószínűleg szereti és talán a hummusszal sem lenne baja. :) Érdekes dolgok ezek. :)

Megint lenne annyi minden

amiről szeretnék írni, de őrült késő van és nagyon álmos vagyok.
De majd fogok írni múzeumokról és kollagénről. El ne feledjem. :)