Tegnap óta azon töprengek, hogy talán nem vagyok én a világ legjobb anyukája, nagyon nem (hehe), de azért csak meglett a gyerekeim önállóságra nevelésének eredménye. Legalábbis mindig azt próbálom mondogatni nekik (és próbálok magam is ehhez igazodni), hogy a tetteinkért nekünk kell vállalnunk a felelősséget. Jó, hát persze, van olyan, hogy meggondolja magát az ember. De még hányszor! No de aztán azt elvárni valakitől, hogy találja ki a gondolatunkat és aszerint viselkedjen, enyhén szólva is botorság.
Ezzel szorosan összefügg aztán az is, hogy bármennyire is szeretnénk a gyerekeinket megvédeni a világtól meg az ő csúnya, bántó, ártalmas szándékaitól amelyek majd mind-mind össze fogják törni a gyerekünk kis szívét és rózsaszín lelkivilágát, ez a kísérlet kudarcba fog fulladni. Nem tudjuk senki helyett élni az életét, lett légyen az akár a saját gyerekünk is. Nem lehet megélni helyettük a bánatokat, kudarcokat, a tetteik következményeit. Akármennyire is mondjuk, hogy higgyen nekünk, mert mi már voltunk ilyen helyzetben, nem fog ez egy fikarcnyit sem segíteni, mert neki, saját magának kell megélnie, átélnie minden egyes tapasztalatot, hogy az építse aztán a személyiségét. Tudom, ezt belül mindenki tudja és azt is tudom, hogy milyen marha nehéz tehetetlenül nézni a gyerek szenvedését a saját érzelmeitől, no de hát...