Találtam tegnap egy 1984-es ribizlilekvárt. A néni, aki csinálta már rég nem él. Férje is meghalt már. A lekvárnak semmi baja, beszáradt, de finom, őrzi a ribizli zamatát.
Szeretnék én is hagyni magam után lekvárt.
Ha álmodom róla, mindig úgy álmodom, hogy él még. Valahol él, eldugott helyen és vagy megtalálom, vagy valahogy kiderül róla, hogy él és vissza akar jönni a munkájába. És megijedek, hogy akkor velem mi lesz, de persze örülök is neki, hogy él, viszont nagyon fájdalmas még álmomban is, hogy akkor miért nem keresett meg ennyi időn át, miért nem volt kíváncsi a gyerekeire? Hogy volt képes élni nélkülük? És én is rosszul érzem magam, hogy miért nem kerestem őt, hogy tudtam nélküle élni ennyi időn át.
Álmomban menekült voltam. Hehe. Buszon mentünk egy idegen városban, rémlik valami, hogy emlékeztetett egy létező városra, ahol jártam már. Elhagytam a cipőmet, nem is találtam meg később sem. Gyorsan kellett menni. Nem volt veszélyes az út, csak kényelmetlen. Össze voltunk torlódva az amúgy normális buszon, mindenféle emberek, olyan művészfélék, gitároztak, ilyesmik. Csak a cipőm, az hiányzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése