Óriási szerencsém van a gyerekeimmel, mert azon túl, hogy aranyosak, szépek, okosak, talpraesettek meg minden, még eljönnek velem nyaralni is és egyáltalán nem ciki ez nekik. Komolyan mondom, hogy életem egyik fő sikerének érzem ezt. :)
A másik. Szellemi leépülésem legutóbbi egyértelmű jele az volt, hogy a kocsiban ülve számolgattam, hogy miképp jövök ki jobban pénzügyileg: ha metrózom, vagy ha lerakom egy bizonyos ponton az autót és metróval megyek tovább? Majd gyorsan osztottam-szoroztam és elmentem az úticélomig, örvendettem, hogy milyen ügyesen, mennyire gyorsan, mennyire faszányosan kis árnyas parkolóhelyet találtam, majd, mint aki jól végezte dolgát lezártam az autót, elindultam, találkoztam a barátommal, kávéztunk, sétálgattunk a Duna partján és akkor a barátom megkérdezte, hogy mennyibe is kerül a parkolás ott, ahol megálltam. És akkor beütött. Hogy én nem fizettem egy petákot sem.
Pánikszerűen nyitottam netet, kerestem, hogy mennyi az adott hely kódja, fizettem és majdnem sírtam, majd rájöttem, hogy kár minden könnycseppért, ha megbüntettek már úgyis megtették, marad a csöndes beletörődés és az élénk reménykedés.
És mire visszaértem a kocsihoz nem várt piros zacskó, ellenben pont akkor végezte dolgát a parkolóőr, az én kocsimhoz is odaillesztette a kis elektronikus bigyóját ami meg is mutatta neki, hogy van jegyem. Ujjé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése