Idő

Azt írja az egyik általam kedvelt és olvasott bloggerlány (akiről már megemlékeztem egyszer, mint olyanról, aki valamiért nem nőtt fel a korához, de persze irigylésre méltó is, mert 38 évesen a tinik életét élni, vagy legalábbis a pályakezdő fiatalok életét élni egész vicces lehet), na szóval ez a bloggerlány írja, hogy mennyire nem volt ideje írni mostanában. Olyan időszakról beszélünk, amikor 4 posztot írt, amiket nem tudtam elolvasni sem, mert nem nyitottam ki a gépemet, telefonról meg nem szoktam blogokat olvasni.
Apukám is mondja, hogy a múltkor felkelt, csinált valamit és ránézett az órára, hogy még csak 10 óra van?? Milyen hosszú még ez a nap... Mondtam neki, hogy nálam egyszerűen ez a kérdés így, hogy még csak 10 óra van fel sem merül, az szokott lenni rendszerint, hogy úristen, már 10 óra van??
Szóval érdekes ez az időhöz való hozzáállás. Mint ahogy a párom is rendszerint azt mondja, hogy 1 órán belül ott van x helyen, de tudom, hogy abból minimum másfél óra lesz, de ő komolyan elhiszi, hogy tényleg képes lesz ott lenni. Meg amikor megígéri, hogy nálam lesz időben, nagy nehezen meg is várom ébren, hogy aztán úgy csordogáljon el az idő általa észrevétlen, hogy már csak azt érzékeljem, hogy mindjárt itt a reggel és még alig aludtam, mert ő megfürdött, egy teát főzött magának, elszívott egy cigit, esetleg megvacsorázott, meg a jó ég tudja mit csinált, de valahogy az idő... na, az elrepült.
Múltkor is mondta, hogy hazaért már este 8-9 körül, el is akart indulni, de aztán leült a tévé elé és már csak arra eszmélt, hogy 11 óra van.
Lehet, hogy nekem is nyugdíjba kell mennem, vagy afrikaivá kell válnom, hogy úgy érzékeljem egyszer, hogy az idő egy végtelen tenger és nem tudok annyi teendőt és programot kitalálni, hogy valahogy túlcsorduljon a kereteken. De egyelőre még közel sem ez a helyzet.
Amúgy a jövő hétre bejelentkeztem egy csodálatos szépségszalonba. Szintén egy blogon olvastam róla, hogy mennyire feltölti az embert és már olyan régen készülök elmenni valami fürdőbe vagy bárhová, hogy mossa, csak mossa ki belőlem a gondokat a víz vagy a valami, de nem tudok eljutni. Vagy a gyerekem hiúsítja meg a tervem, vagy a női lét gyötrelmei (hehe) tolják el, vagy szimplán egyedül nem visz rá a lélek, mert a párom nem ér rá, barátnőm, aki jönne velem vidékre költözött. No de egy ilyen szépségszalonhoz nem kell társaság, kozmetikusnál meg úgyis ezer éve voltam. És most, hogy elhatároztam, hogy szigorúan fogok bánni a pénzügyeimmel, hogy végre kijöjjek az eladósodásból, akkor is meg kell magamat győznöm, hogy megéri magamra költeni ezt a pénzt, hiszen új ember leszek (jó, hát nyilván nem), másra is elszórtam már sokkal-sokkal több pénzt is ( ez igaz), kell ez már nekem, mint egy falat kenyér (az pont nem kéne, jajdenagyonkövérvagyok) és különben is, csakugyan nem voltam kozmetikusnál ezer éve, egyszer élünk, hát nem? Hát de. (kivéve persze a dalai lámát, no de ő nem is jár szerintem kozmetikushoz)